Magyar Vízgazdálkodás, 1988 (28. évfolyam, 1-8. szám)

1988 / 6. szám

Kosa Csaba Tóntelléki felvételek A vadkacsa A faluvégen, ahol a tó őriz még va­lamit a tíz—-tizenkét esztendő előtti re­gényes nádasból néha alig férnek egy­mástól a horgászok. Vízbe szúrt táblák hirdetik, hogy munkaterület — strand épül itt — a figyelmeztetés azonban még egyetlen pecást sem fordított visz­­sza. Megszállják a hosszú kőfalat, szór­ják a vízbe a kenyérhéjat, a magot, a titokzatos etetőszereket. Halat mégis egyre ritkábban emelnek ki. Tán túl so­kan vannak a nagy zsákmányhoz. így aztán viszik, ami horogipa akad. Még nem láttam, hogy a snecin kívül halat visszadobtak volna a tóba. Talán éppen ezért az utóbbi időiben egyre agresszívebbek. Szitkozódva fe­nyegetik a közelükbe tévedő vadevező­söket: zavarják a haljárást. És egyre kevésbé hajlandók zsákmány nélkül távozni. Egy fürge mozgású, barnára égett fiatalember a napokban vadka­csát kapott a horogra. A ruca — nyil­ván a régi békés napokra emlékezvén, amikor együtt úszkált a vízi tisztáson fürdözo falubéliekkel — a parthoz kor­mányozta magát. Ott ráharapott a' bar­na ifjú csalijára, a csábító kukorica­­szemre. A horgász partra vontatta, szár­nyát és lábát összemadzagolta, s a ru­cát odakötözte egy véletlenül megma­radt nádcsomóhoz. Mindezt a fiamtól s az ő falubéli barátjától tudom, — vé­gignézték a fogságba ejtés műveletét. Az ifjú horgász mindjárt rendelkezett: No fiúk, hozzatok snecit, etessük ezt a kacsát, föl ne forduljon, nekem! A gye­rekek — nem sejtvén a horgász igazi szándékát — indultak, s a többi bará­tot is értesítve, lelkesen táplálták a vadkacsát. Csak akkor döbbentek meg, amikor a horgász csomagolni kezdett, s a rucát kimarkolva a nádcsomó alól, belegyömöszölte egy kisebb fajta bar­na bőröndbe. Hát nem engedi szaba­don? —- Ebből pecsenye lesz! Futottak a gyerekek a faluba, hozták a hírt. Egy sérült kacsát a bőröndbe? Hogy megfulladjon? A parton még találkoztam az ifjú hor­gásszal. Piros Skodája csomagtartóját rendezgette, láttánkra gyorsan lehajtot­ta a fedelet. De a barna bőröndöt még láttam. Átnézett rajtam: — Maga hatóság? — Törvény nélkül is. .. — Ezek a kölykök hazudnak! Itt kó­szálnak, lesik mit emelhetnének el! — Megnézhetném a bőröndöt? — Majd ha papírt mutat! Elhajtott, csak a kölyköket fenyeget­te meg a szemével. Két középkorú férfi horgászgatott a parton. Hozzájuk fordultam. A gyere­kek azt mondták, ők is láttak mindent. Nem volt kedvűik a társalgáshoz. Vég­re az egyik rám nézett: — Nézze! Kacsára lőni tilos. De horoggal kifogni . .. A sör Nagy fekete kocsi fékez a parton. A benn ülőik gyorsan kirakodnak. Kem­pingszékek, kempingasztal, aranysárga csíkozásé napernyő. Gumimatracok, felfújható francia gyártmányú gumicsó­nak. Ez utóbbi inkább csak kellék. Ott fekszik a Merci mellett, a két jármű egymás rangját emeli. A Mercedes uta­sai — öten vannak: férj, feleség, fiú, meny, az u noka — hozzá készülnek az evéshez. Még csak délelőtt tíz óra van, de úgy látszik nem reggeliztek. Vagy ta­lán az ebédet is elköltik egyszuszra? Szalámi, kenőmájas, ikra, vaj, méz, őszibarack, szőlő, sárgadinnye szeszé­lyes egymásutánban. A családfő nya­kán, mellén csurog a zsírral keveredett gyümölcslé, a családtagok egymást bíz­tatják teli szájjal. Ebből is vegyél, ezt kóstold! A kis unoka konyákig turkál az ételekben, a vajat szétkeni a füvön, az ikrát arcára mázolja, s miire észreveszik, musttá taposott két Mányi szőlőt. Múlik az idő, a déli verő is ott talál­ja a családot a napernyő alatt. Feke­tét szürcsölnek, süteményeket majszol­nak, az unoka tejcsokoládét dobál a vízbe. — Lehűlt a sör? — kérdi a család­fő. A fiú ellenőrzi a vízbe állított üve­geket és a fejét csóválja. — Langyos. Langyos mlint a ... s mondja az ismert hasonlatot. — Ezt megcsinálták! — morogta az apa. — Ezt a tavat. Három milliórdot költöttek rá! Három milliórdot. És büdös a víz. De megmondom én miiért! Az öntisztulás .. . Elvették az öntisztulás lehetőségét. Csupa betonfal mindenütt. Azelőtt a víz kimosta a szennyet magá­ból. Kivetette a partra a mocskot. Erre jöttek a nagyokosok! Az unoka nyafogni kezd. Nyúzza az anyját, a nagyanyját, vinnék el a bok­rok közé. A bokorsor száz-százötven méterre lehet ide. — Neked meg mi bajod? — mérge­lődik a családfő. — Menj be a vízibe és kész! Esznek tovább. Fintorogva isszák a sört — langyos. Az unokát közben ki­hozzák a tóból, a bűnjel lágyan ringa­tózik a vizen. Régen az ilyesmit meg­ették a halak. De már a halakat is ki­pusztították a rendezés közben. — Megbüntetném őket! — háborog a családfő, miközben vizezett szivacs­csal törölgeti a nyakát és a hasát. — Elherdálták a vagyonúinkat! A közét! Az enyémet, a tiédet, mindenkiét! És mit kaptunk mindezért. Egy langyos mosdólavórt. Fogadom, hogy trágyalét eresztenek ebbe a vízbe. Olyan a szí­ne, mint a kávénak! A feleség mosogat. Műanyagdézsá­­ba rakja a tányérokat, tisztítószereket keverget, súrolja az evőeszközöket. A zsíros, paprikás löttyöt a tóba dönti. A sör még tart. Isznak. Aztán uzson­náznak. Szalámi, gyulai kolbász. A hé­ját bele a vízbe. Régen a kolbászokról sem kellett lehúzni a bőrt. De most műanyag. Mindenféle gyomorbetegsé­get okoz. — Felelős persze nincs! Kinyírnak egy tavat, felelős meg sehol! Alkonyat táján becsomagolnak. A Mercedes nagy csomagtartójába min­den belefér. De a sörösüvegeket csak nem cipelik hazáig. Hagyják a parton? Azt mégsem. A családfő int a fiának, aki nagy ívben elhajítja a palackokat. Loccsan a víz, most látni csak, milyen koszos, a fene ezt a tavat, ide sem jönnek többet! Gazdátlan stégek a ráckevei Dunán Befejeződött a vizsgálat a ráckevei Duna-ágban a vízen álló stégek fennma­radási engedélyeztetésére. A Közép-Duna-völgyi Környezetvédelmi és Vízügyi Igaz­gatóság összesen 6460 vízbe nyúló építménynél mérlegelte, megfelelnek-e a kör­nyezetvédelmi, illetve a vízvédelmi követelményeknek, az építési előírásoknak. A vizsgálat szűrőjén 532 stég azért akadt fenn, mert gazdája egyelőre ismeretlen, így azt sem lehet tudni, van-e rá építési engedély. Ezek jegyzékét a vízügyi igaz­gatóság elküldte az érintett területek tanácsainak, ahol kifüggesztik a listát. A stégek tulajdonosai még harminc napig jelentkezhetnek, és ha ezután sincsenek meg a gazdák, a stégek állami tulajdonba kerülnek. A továbbiakban a taná­csoktól függ, hogy közösségi célokra megtartják-e, vagy elbontják őket. További 600 stégről pedig, amelyen faház, bódé is áll, szakértők döntik el, hogy fennmaradhat-e; a vízi rendőrség, a tanács és a Köjál szakemberei vizsgál­ják meg az építményeket. Amelyikre eleve nincs építési engedély, azt mindenkép­pen le kell bontani, más részük sorsát az dönti el, megfelelnek-e a megszigorított környezetvédelmi előírásoknak, betarthatók-e ezekben az épületekben a higiénés követelmények a Duna vizének szennyezése nélkül. Amelyik stégen álló házra le­bontás vár, arra már csak ez év végéig adnak az építési hatóságok fennmaradási engedélyt. 18

Next

/
Oldalképek
Tartalom