Magyar Vízgazdálkodás, 1987 (27. évfolyam, 1-8. szám)
1987 / 3. szám
meg az ököritó alatt húzódó Kisvájás nevű csatornát. 1778—82 között Károlyi Antal az eliszaposodott Kraszna-meder mentén 63 km hosszú csatornát ásatott Domahida és Ecsed között, illetve az Ecsedtől Győrtelekig terjedő 10 km szakaszon, Nagyvájás néven. 1830-ban elkészült a Tyukodi-vájás, mely Ecsed és Győrtelek közt a Nagyvájásba torkollt. 1883-ban készített tervét. Következésiszaposodott, gondozatlan csatornát felújíttatta (Új-Kraszna), mely a lecsapolást illetően részleges eredményt hozott. A kérdés végleges megoldása érdekében 1894-ben megalakult a „Szamosbalparti Armentesítő és Ecsedi-láp lecsapoló Társulat”, mely elfogadta Némethy János műszaki tanácsos, még 1883-ban készített tervét. Következésképpen a Kraszna vizét 69 km-es csatornán át közvetlenül a Tiszába vezették, a Szamos balparti töltését megerősítették, a helyi patakok vizét közös csatornán át a Szamosba vezették. A belvizek elvezetésére a régi vájásokat is felhasználva, csatornarendszert építettek. A munkálatokat 1896—99 között végezték el, melyek 15 millió aranykoronába kerültek. A Kraszna vizét az új mederbe 1898. március 20-án vezették át, mely a láp gyors haldoklása első napját jelentette. A lecsapolás második évétől a talajvízszint rohamosan csökkent, a vízimadarak óriási tömege már nem talált otthonra, a halállomány fogyott, a végeláthatatlan náderdők, zsombékosok, ingólápok, víztükrök eltűntek, és lényegében a századfordulón a láp már halott volt. Századunkban az egykor volt őstermészeti táj már csak időnként ad „életjelt” magáról, amikor holt maradványainak korhadó tömege még egyszer lángralobbanva, önmaga maradékát emészti hamuvá, melynek legutóbb az ősz folyamán lehettünk tanúi. Az idők folyamán kisebb-nagyobb lápégés a jelentősen száraz években máskor is előfordult. így például 1863- ban és 1903 őszén volt nagy területre kiterjedő, hosszantartó lápégés. 1903- ban 166 holdon égett a talaj 40—90 cm mélységben. A vonatkozó leírások szerint a kiégett talaj az első évben még viszonylag jó termést ad, aztán a terméseredmény rohamosan csökken, s a nátriumsók felhalmozódása az elszikesedést eredményezi. A múltidézés során végül idéznem kell dr. Lovassy szavait: „Az Ecsediláp őstermészeti poézisa a XIX. század utolsó két esztendejével szűnt meg, helyébe az emberi tudás és szorgalom a kiszárított terület mezőgazdasági kihasználásának prózáját tette". E formailag költőien szép és tartalmilag igen értelmes ténymegállapítással feltétlenül egyetértek, de hiányzik egy hasonlóan szép, értelmes és jövőt féltő mondat. Mivel a mindenkori társadalomnak éppen úgy nem szabad maradéktalanul felfalnia a természeti múltját, mint ahogy felelőtlenség elfelejteni a társadalmi múltját, azaz történelmét. Éppen ezért, ha már az Arpád-házi királyok korában felmerült az erdők féktelen pusztítása tiltásának gondolata, akkor ezelőtt száz évvel, hazánk utolsó nagy lápjának lecsapolása idején, amikor a mezőgazdaság mintegy 140 ezer hold termőfölddel gyarapodott, időszerű lett volna az akkori tudományos és gazdasági fórumok elé terjeszteni a mocsárrezervátum létesítésének gondolatát és tervét. A feledékenységet csak a „természet legyőzésének" akkor divatos mámora magyarázhatja, illetve az a tény, hogy népünk ritkán veszi figyelembe, hogy minden éremnek két oldala van. A pálcatörögetés még száz év múlva sem könnyű, mégis annyit kijelenthetek, hogy a természettel való együttlétezés érdekében — más járható út nem lévén — nem árt ha időnként visszanézünk s gondolatainkat, terveinket, tetteinket múltunk tükrében mérlegeljük. A mának tényszerűen, ridegen kell tudomásul vennie: volt Ecsedi-láp, nincs Ecsedi-láp. Maradéktalanul tüntettük el vízzel, náddal, csíkkal és csikásszal, daruval és kócsaggal, Sár- és Ecsed-várával együtt. Rendben van! De mi van a láp hajdan, többnyire vízbórította, mintegy 50 ezer hold központi részén ma? Szakember szerint — magánemberként — átlagosan se haszon, se ráfizetés!... Közben gyarapodik a kiégett területek nagysága, melyen a jövő Ígérete: a szikesedés. Egy korábbi, a mocsarak bio-ökológiai szerepét boncolgató írásomból (M. Vízgazdálkodás, 1979/10. 20—22. old.) csupán egy adatot idéznék: „Egy hektár tengerparti mocsár egy év alatt 22 tonna száraz szerves anyagot termel, szemben egy hektár búzatermő területtel, melynek évi százaranyag terméke csupán 3,4 tonna". Nagy a különbség, melyet a búzatermesztés költségei még növelnek. Bár nem vagyok sem mezőgazdász, sem közgazdász, mégis felteszem a kérdést, a mezőgazdaság számára nem lenne-e kockázatmentes fordulat, ha a volt Ecsedi-láp haszonnékül művelt területein a nagyüzemi nádtermelést és nádszövet-gyártást valósítaná meg? Állítólag dollárt adnak érte . . . Nem kell szántani, vetni, kapálni, permetezni, csak aratni, azt is télen, amikor a mezőgazdasági munkák szünetelnek. A nádtermesztés és nádfeldolgozás mellett, azzal párhuzamosan lehetségesnek tűnik a sás, gyékény és fűz életfeltételeinek biztosítása és mindezen anyagok feldolgozásának újraélesztése, illetve az előállított tárgyak bel- és külföldi piacának biztosítása. Ugyanakkor a volt lápvidék alkalmas pontjain, főleg a már kiégett területeken víztároló medencék létesítése, azoknak jellegzetes halfajokkal való benépesítése, lehetővé tenné a környező, mezőgazdasági termelésre alkalmas területek szükség szerinti öntözését, növelve azok terméshozamát; másrészt az egyéni halászás, horgászás bővítené a helyi la kosság élelmezési és szórakozási lehetőségeit. Mindezek mellett a láp arra alkalmas pontjain nem látszik lehetetlennek és indokolatlannak a mézgás éger, a fehér fűz, a nyír és nyár, de még a mocsári tölgy visszatelepítése sem. A mesterségesen cél- és szakszerűen kialakítható és újra élő Ecsedilápra természetes módon térne vissza a jellegzetes állatvilág, köztük a felbecsülhetetlen értékű madárvilág is. A terület fenntvázolt módon való hasznosításának alapfeltétele a láp alkalmas, célszerűen kijelölt területeinek a Kraszna vizével, szabályozható módon való feltöltése, mely a Krasznán építhető gát segítségével, a régi csatornarendszer felújításával ugyancsak megoldhatónak látszik. A cél megvalósítása természetesen a láp jelenlegi tulajdonosának, a helyi mezőgazdasági termelőszövetkezetnek az egyetértő hozzájárulása nélkül el sem képzelhető. Ha viszont a „tulajdonos" a vonatkozó elképzeléseket egyeztetné az Országos Vízügyi Hivatal, az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal, az Erdészeti Hivatal illetékes szakembereivel és megnyerné a környező lakosság elvi és gyakorlati támogatását, néhány éven belül az Ecsedi-láp újra életre kelne s annak gazdái példát mutatnának arra, hogy a modern embernek hogyan lehetséges és hogyan kell a természettel gazdálkodnia, vele együtt élnie! Dr. Kováts Lajos 24 Csikasz az Ecsedi-lápon (Hermann О. után)
