Magyar Vízgazdálkodás, 1987 (27. évfolyam, 1-8. szám)
1987 / 3. szám
A hajdani „nádtengerek" utolsó szálai 1986. nov. töcs, gulipán, széki lile, fehérszárnyú szerkő, fattyúszerkő, kékbegy és sárga billegető, hogy csak azokat említsem, melyek ma hazánk és Európa igen értékes védett fajai, vagy hazánkban már nem költő fajok. A láp peremvidékén és annak hátságain, a létező természeti viszonyokhoz alkalmazkodva, ősidők óta élt az ember anélkül, hogy tevékenységével megbontotta volna a láp időről-időre változó biológiai egyensúlyi állapotát. A láp határozta meg a települések helyét, a közlekedés, a földművelés és állattenyésztés lehetőségeit és formáit, de kialakított sajátos lápi foglalkozási ágakat is, melyek a láp biztosította anyagok felhasználását tették lehetővé, olyan módon, hogy a láp időről időre „újratermelhette" azokat. Természetes volt tehát, hogy a lápon nagyobb jelentősége volt az állattenyésztésnek (legeltetés, takarmánygyűjtés), mint a tulajdonképpeni földművelésnek. Talán valamivel bővebben kell szólnom a sajátságos lápi foglalkozási ágakról, melyek nem csak „másodállást” hanem nemzedékről nemzedékre megélhetést jelentő „főfoglalkozást" jelentettek a lakosság jelentős hányada számára. Ilyen, egyébként igen ősi foglalkozás volt a halászás, illetve annak egészen sajátos lápi változata, a csikászás, melyet nem csak az önellátás, hanem az árutermelés szintjén folytattak. Jelentős volt a madarászás (korántsem a mai tudományos értelemben), mely madárfogásban, tojásgyűjtésben, dísztollak gyűjtésében nyilvánult meg. Meg kell említenünk a nád, gyékény, sás és fűz gyűjtését, annak sokoldalú felhasználását, vagy éppen háziiparszerű feldolgozását és azokkal való kereskedelmet. A nád hasznosítása is külön szakértelmet igényelt, mivel azt tüzelőként, épületek fedésére, kerítések építésére, ablakfüggönyök készítésére, de 3—4 szálat összekötözve még szőlőkaróként is használták. Hogy ez az életforma mai nyelven szólva milyen életszínvonalat biztosított? Úgy tűnik, hogy semmivel sem rosszabbat mint más természeti környezetben élő korabeli ember számára. A láp, mint természetes környezet, azonban nem csak az egyén, hanem a közösség életére is hatással volt. A honfoglaló őseink, akik a földművelés felé hajló állattenyésztő, halászó, vadászó harcos nép volt, könnyen illeszkedett a számára már akkor sem ismeretlen lápi természeti környezetbe. Anonymus szerint az Ecsedi-lápon Tass vezér erős földvárat építtetett, melyet előbb Tassvárnak, később Sárvárnak neveztek. E vár Ecsed határában a láp magasabb szárazulatán feküldt. A XIV. század első felében monostor állt itt. 1794-ben, a nagy szárazság idején, falainak romjai még láthatók voltak. Hogy a mongol-dúlás idején e várnak volt-e jelentősége, nem tudjuk, a lakosság egy részének azonban a láp ingoványai nyújtottak menedéket. Történelmünk folyamán sokkal nagyobb jelentősége volt az Ecsedi várnak, melynek építésére Róbert Károly királyunk 1353-ban adott engedélyt, illetve utasítást a Guth-Keled nemzetségbeli András fiainak. A várat Ecsed község határában, a láp egyik „szigetén” építették meg, „melyet nem hogy a pártütők ivadékai megvehették volna, de idővel még a gyakorlottabb várvívók is sikertelenül ostromlottak és pedig maguk a várat kerítő mocsárok, vagyis az Ecsedi-láp miatt". A várat Báthory András 1492-ben megerősítette és Szatmár egyik legjelentősebb erősségévé tette. A Báthoryak kihalása után (1614) a vár királyi adományként Bethlen Gábor birtokába jutott, aki az ugyancsak hatalmába került királyi koronát a várba hozatta és itt őriztette (1621). Bethlen Gábor halála után a várat I. Rákóczi György kapta, aki 1648-ban újra megerősíttette. A törökdúlások idejéből származó török írás szerint „Ecsedvárat... az átkozott Rákóczi igen sok katonával megtöltötte, azért meg nem hódolt. A Szamos folyóhoz közel, fellegvár nélküli erős vár... Szép templomai vannak és magas palotái láthatók valónak, de sem kerületéről, sem alakjáról, sem arról, hogy hány kapuja van, nincs tudomásom, mivel az ágyúzás miatt lehetetlen volt megközelíteni.” 1701-ben II. Rákóczi Ferenc szabadságharca idején a németek a várat lerombolták, majd a kurucok 1705-ben újra felépítették. A szabadságharc leverése után 1718 körül a várat felrobbantották, anyagát széthordták (pl. köveiből építették a nyírbátori minorita templomot). összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy az Ecsedi-láp nemcsak a környező lakosság életformáját, hanem annak történelmét is befolyásolta. Az Ecsedi-láp lecsapolása utolsó fejezete volt hazánkban a XIX. században kiteljesedő nagyszabású vízszabályozási és ármentesítési munkálatoknak, melynek célja a mezőgazdasági területek növelése és a termelés biztonságának védelme volt. A láp lecsapolására irányuló törekvések 1720-ban kezdődtek Károlyi Ferenc tevékenységével, aki 1749—51 között a láp északi részén mintegy 6 km hosszú csatornát ásatott. Anyagi okokból azonban a munkálatok megszakadtak, a csatorna eliszaposodott. 1772-ben Szatmár megye ásatta Rákász-tanya a XIX. században (Hermann О. után) 23
