Magyar Vízgazdálkodás, 1987 (27. évfolyam, 1-8. szám)

1987 / 7. szám

Otven éve alapították

az Öntözésügyi Hivatalt

„Hazánk éghajlati viszonyai — különösen a nagy magyar Alföld egyes részein — a biztos és belterjes mezőgazdasági termelésnek nem kedveznek. All ez elsősorban a csapadékra, amelynek gyakori elmaradása miatt a termések nagyon ingadozók, ami a magyar mezőgazdaságra nézve hátrányos és a magyar termények világpiaci versenyét igen megnehezíti . . indokolta az öntözési törvény beterjesztését Darányi Kálmán „a Magyar Királyi Földmívelésügyi Minisztérium vezetésével megbízott magyar királyi miniszterelnök'’ 1937. május 31-én kelt, a kormányzóhoz intézett felterjesztésben. Megállapította a továbbiakban, hogy „hazánkban eddig az öntözéses gazdálkodás nem terjedt el nagyobb mértékben, aminek oka elsősorban a rendszeres vízellátást biztosító öntözőművek hiányában kereshető. A népesség természetes szaporodásával az elkövetkező évtizedekben az ország belföldi fogyasztása emelkedni fog, aminek elérésére vagy a művelt területeket kell szaporítani, vagy a termések fokozásáról kell gondoskodni. A termőterületek megnövelése csak igen korlátolt mértékben lehetséges s ezért az emelkedő fogyasztás kielégítésére a termések fokozásához kell fordulni.

Aszályosságra hajló éghajlatunk azonban a jelenlegi gazdálkodási rendszernél nem engedi meg a nagyobb arányú termésfokozást s ez okból utóbbi cél elérésére az öntözéses gazdálkodás bevezetését és elterjesztését kell előmozdítani.

A tervezett törvény végrehajtását az egy hónappal korábban a 2850/1937. M. E. számú rendelettel felállított M. Kir. Országos öntözésügyi Hivatalra kívánták bízni.*

A mezőgazdasági területek öntözését — természetesen az éghajlati tényezők mellett — a gazdasági szükségszerűség kényszerítette ki és megvalósításához szükség volt megfelelő technikai bázisra. Ez vonatkozott az ókori mezopotámiai és egyiptomi öntözési kultúrákra, amelyek nélkül e birodalmak nem is létezhettek volna, azaz az öntözés volt a „sine qua non"-juk. Az öntözés műszaki bázisa bármilyen kezdetleges is volt akkor, a kor igényeinek megfelelt.

Az öntözés műszaki fejlődésére szabad legyen egy általános érvényű megállapítást tenni: az öntözés technikája az öntözési tevékenységgel együtt min• Az Ontözésügyi Hivatal létrejöttéről, működéséről közeljövőben dokumentum-kötet jelenik meg a Források a vízügy múltjából c. sorozatban, az Országos Vízügyi Levéltár munkatársainak gondozásában. (Kiadja a Vízgazdálkodási Intézet, sorozat-szerkesztő Marczell Ferenc.)

dig periodikusan — tehát csak bizonyos időszakokban — fejlődött, így fejlődése nem volt egyenesvonalú az emberiség története során. Ezért gyakran előfordult, hogy az emberek újra feltalálták azt, amit néhány száz évvel annak előtte őseik már tudtak.

A periodikus fejlődés okai közismertek, az öntözés kényszere függött a gazdaságtól, a népesség számától, az éghajlati változásoktól.

Hasonló okok befolyásolták a 20. században a magyarországi öntözések fejlődését. Magyarország az I. világháború után jelentős területeket veszített, így a vízügyi fejlesztési program is teljes átértékelésre, áttervezésre kényszerült. Ezen belül az öntözés ügye még sajátságosabb helyzetet tükrözött.

Sajó Elemér, a vízügyi szolgálat kiemelkedő vezetője a helyzetet a következőképpen fogalmazta meg 1930-ban: „A békeidőben az alföldi aszályok pusztításait ellensúlyozta Dunántúlon kívül még Erdélynek és a Felvidéknek jobb, csapadékosabb éghajlata, az ottani biztosabb termés, a jelentékeny takarmánytermelés és állattartás.”

Tehát a Kárpát-medence egy egységes piacot alkotott a háború előtt, a területi változásokkal az egyensúly felborult, az Alföld — öntözés nélkül — már nem volt képes az országot megbízhatóan ellátni.

De nem is a mennyiséggel, hanem a termékszerkezettel volt a baj. „Az Alföld egyoldalú (búza, kukorica) termelése — írta Sajó Elemér —, ami a kontinentális éghajlat következménye, ma már a külföldi, sőt belföldi piac szempontjából sem felel meg a sokkalta nehezebbé vált értékesítési viszonyoknak.” Itt Sajó Elemér az azokban az években zajló világválságra gondol, amely az egyoldalú termékszerkezetű Magyarországot még fokozottabban sújtotta. E gazdasági problémából az öntözés jelenti — Sajó szerint — a kivezető utat. És itt tér át a vízügyi fejlesztési program alapkérdésére: a többcélúságra. Olyan koncepciót kell kidolgozni, amely egy beruházással több célt szolgál: például öntöz, vízerőt hasznosít, közlekedést fejleszt.

Zárójelben jegyzem meg, hogy az öntözésügyi Hivatal későbbi vezetője, Lampl Hugó emlékiratában le is írja, hogy a vízügyi mérnökök propagandamunkájukban ezt „ravaszul” ki is használták. Ha a közhangulatot a közlekedés fejlesztésének követelői irányították, akkor ők a készülő létesítmény ilyen irányú hasznát, a hajózást reklámozták, ha szárazság volt, akkor az öntözési hasznát. A mérnököknek alkalmazkodniuk kellett a piachoz...

A koncepció — 1931-ben — még a szociális bajokra is, a munkanélküliségre is igyekezett gyógyírt adni: „az

öntözések fejlesztése — részben az ezzel összefüggő telepítések révén is — módot fog adni az Alföld szociális, közlekedési és egyéb bajainak részbeni orvoslására . . .

Már az építkezések is nagy számú munkaerőt képesek foglalkoztatni, az öntözőüzemek és az intenzív öntözőgazdaságok pedig az év túlnyomó részén át nagy munkaerőt kötnek le . . . A jövőbeli öntözőcsatornák egyszersmind a rosszabb minőségű területek jobb kihasználása céljából létesítendő tógazdaságokat (haltenyésztés céljára) is táplálhatnák, mivel a tógazdaságok tavasszal, az öntözések pedig nyáron kívánnak vizet. . ."

E koncepciót a Magyar Országos Mérnök-Kongresszus 1931-ben el is fogadta. Hogy mennyire fontos üggyé kezdett válni az öntözés, jól illusztrálja, hogy a kongresszus ezzel foglalkozó napirendjén Magyarország kormányzója is megjelent.

A mérnökök legfőbb gondja a műszaki megvalósítás kidolgozásakor az öntözővíz tározásának kérdése volt. Folyóink közül csupán a Duna az, amelyben bármikor van annyi víz, amennyi völgyének öntözéséhez szükséges. A Tisza völgyében az öntözést kívánó terület kiterjedése aránytalanul nagyobb, mint a mindenkor rendelkezésre álló vízmennyiség.

Nagy tározó építésére nem láttak sem műszaki, sem financiális lehetőséget, bár az egyik tervvariáns kidolgozója, Ruttkay Udó, barcelonai magyar főkonzul éppen a spanyol tapasztalatok alapján ezt javasolta.

Túlságosan gazdaságtalannak tűnt az a megoldás is, amely nagyméretű csatornahálózatot kívánt az Alföldön létesíteni. Legtöbb támogatója annak a koncepciónak volt, amely több, kisebb öntözőközpontot kívánt létesíteni elsősorban a folyók mentén, igaz így a folyóktól távolabb fekvő földek öntözése csupán kutakból lett volna megoldható. E megoldást elősegítendő kísérleti csőkutak létesítését határozták el, és kísérleti mintatelepek kiépítését.

A Mérnök-Kongresszus még a financiális kérdéseket is megtárgyalta és megállapította: „öntözések célszerűen csak öntözőtársulatok keretén belül volnának létesítendők, a közös művek költsége megfelelő pénzügyi és gazdasági viszonyok között hosszúlejáratú kölcsönnel, esetleg államsegéllyel és kedvezményes áramszolgáltatással lenne biztosítható, . . . mindezek a fennálló törvényes intézkedések megváltoztatását és az öntözéseknek hathatósabb törvényes támogatását és szervezését teszik szükségessé.”

Meg is indult a kísérleti öntözőtelepek felállítása. Az ügy egységes irányí-20