Magyar Vízgazdálkodás, 1986 (26. évfolyam, 1-8. szám)
1986 / 3. szám
Északi vizek kincse I. LAPPFÖLD ARANYA Finnország északi részén, túl a sarkkörön arany van a folyóvizek élő és őshordaíé'kában. Mindmáig sokan foglalkoznak ott aranymosássa'l, s ráadásul az arany rejtőkének felkutatásával. Nem csoda, ha keveset tudunk erről, hiszen az ottani aranyászok abból az aranyiból élnek, azt ássák és mossák, ami állítólag nincs is —■ az ottani geológusok megállapítása szerint!.. Finnország e kies, szép vidékén — Tankavaarában — létesítettek külön aranyász múzeumot, s minden évben sor kerül ott aranymosó országos, Európa- vagy világbajnokságra, ahová az egész világról özönlenek a turisták és az aranyászok ... Ázsiában, Afrikában, Amerikában és Európában már több évezredes múltra tekinthet vissza az aranymosás és — ifjabb „testvére" az aranybányászat. A finnországi aranytermelés azonban — történelmi léptékkel mérve is — nagyon fiatal. Ugyanis Finnországban, s annak is az északi részén, Lappföldön a folyóvizek élő és őshordalékából az arany kitermelése csak a múlt század második felében kezdődött meg, pontosabban 1870-ben. A múlt századot bátran nevezhetnénk az arany századának is. Talán nem árt, ha megemlítem — sorrendben —, hol is bukkantak ekkor jelentős mennyiségű aranyra: 1. az Uraiban, 2. a Bajkólon túli területeken, 3. Kaliforniában, 4. Névadóban, 5. Kobrádéban, 6. Virginia, Karolina, Georgina és Alabama területén, 7. Üj-Délwalesben, Viktóriában, 8. Nyugat-Ausztráliában, 9. Űjzélaind déli szigetén, 10. Witwatersrandben, 11. Alaszkában. Fia figyelmesen olvassák ezt a sorrendet, sok minden világossá válik belőle. Egyáltalán nem véletlen, hogy az alaszkai arany felfedezése ennek a sornak a legvégére került. Mert magyarázatát adja annak is, miért alhatta oly sokáig háborítatlanul az álmát Lappföld aranya . . . Igaz ugyan, hogy tudtak róla már 1516-ban, de azután nemsokára meg is feledkeztek róla, s így a kiaknázására még évszázadokig nem került sor, hiszen előbb újra fel kellett fedezni ezt az aranyat. Ugyan miért? Ennek oka — legalábbis részben — az volt, hogy Finnország aranylelőhelyei messze túl vannak a sarkkörön, a Lappföldön, ahol a zord természeti viszonyok nagyon megnehezítették az arany felfedezését, s még inkább kinyerését. Ez a vidék néhány száz évvel ezelőtt még szinte lakatlan vélt, s csak akkor népesedett be úgy, ahogy, amikor a finn terjeszkedés közben a lappok egyre északabbra szorultak. Ebből adódóan a finnországi aranymosásnak, aranyásásnak nem is lehetnek igazán nagy hagyományai, jellegzetesen finn aranykinyerő eljárásai, de még eszközei és szerszámai sem. Egyszerűen átvették a kaliforniai, később pedig az alaszkai módszereket, eszközöket. Ennek ellenére a lappföldi aranynak valóságos kultuszát alakították ki, s mindezt alig több, mint száz esztendő alatt. Igaz, hogy a finn nemzetgazdaság szempontjából a lappföldi aranynak igazán nagy jelentősége eddig még sohasem volt, de sokan hisznek abban, hogy még lehet! Az biztos, hogy a finnországi nemesfémet Írásban 1546-ban említik első ízben, mint Lappföld megszerezhető, kiaknázható kincsét. Ekkor egy Bőseiben megjelenő könyv említi a lappföldi aranyat. Ugyan mi is lehet ez? Amennyiben Agricola Georg német mineralógus művéről van szó, ez 1546-ban, De natura fossilum címen jelent meg. (öszszes munkáinak teljes kiadása 111 évvel később, 1657-ben, Bőseiben látott napvilágot.) Az érdekesség kedvéért elmondom még, hogy fentmaradtak olyan történetek is, amelyek szerint maga a nagy Pietari Brahe is tudomást szerzett erről oz aranyról, lappföldi útja során. Saját szemével látta, kezébe is fogta az aranytartalmú hordalék kincsét az akkor még szinte ismeretlen folyók, patakok partján. A hagyomány szerint egyed ül csak az idegenvezetőnek felfogadott fiú ismerte az aranylelőhelyeket, s a hozzájuk vezető úttalan utakat, inkább ösvényeket. Öt azonban később Brahe már hiába kereste. A fiú egy darabig katonáskodott a harmincéves háborúban, azután végképp eltűnt a nagy államférfi szeme elől. (Az ifj. Pietari Brahe svéd államférfi volt 1602—'1680, a XVII. század egyik legképzettebb embere. Nagy érdemeket szerzett Finnország körül, melynek 1637-től 1640-ig, majd 1648— 1654-ig kormányzója volt. Ő alapította az aboi egyetemet, Brahestad városát és számtalan népiskolát, elnöke volt a birodalmi tanácsnak s egyik gyámja a híres vagy hírhedt Krisztina királynőnek és IX. Károlynak.) Hosszú-hosszú idő telt el, senki nem emlegette a lappföldi aranyat. A finnek fennmaradásukért, létükért harcoltak. Aztán — kétszázkilencven évvel később — 1836-ban újra hallatott magáról az arany. Kiderült, hogy a Kérni folyó torkolatából származó „kőből", azaz kavicsból arany nyerhető ki! Ennek tudomásul vétele után a szenátus és a nagyhercegség bányahivatala elhatározta, hogy felkutatja a lappföldi arany „rejtekhelyét". Különben is erre ösztönöz-Az 1983-ban Tankavaarában tartott aranymosó világbajnokság jelvénye tek Szibéria feltárt aranylelőhelyei, az 1848-as kaliforniai aranyláz, majd — tíz évvel később — a Kobrádéra áttevődött aranyinvázió. De még ezután is évtizedek szálltak tova, s több mint harminc évbe ikerült, míg végre nyomára akadtak ennek a titokzatosan „lappangó" lappföldi aranynak, 1867-ben. Hogyan is történt? Egy norvég bányamester, név szerint Tellef Dahl arany nyomokat talált a Tenojokiban (finn nyelven „joki" az folyó). Felfedezését nem tartotta titokban, hanem azonnal azt javasolta a Finn Szenátusnak, hogy lássanak hozzá a módszeres aranykutatáshoz. Az illetékesek figyelmét természetesen felkeltette ez a már igazán megbízható forrásból származó bejelentés és javaslat. Nincs olyan országa a világnak, amelyiknek nem kell az arany, s ugyancsak gyorsan megszervezték, felszerelték az expedíciót. Kikötötték, hogy addig ne jöjjenek vissza, amíg eredményről nem számolhatnak be. S az expedíció elindult. 1868. szeptember 15-én — észak felől — a Tenojaki partjáról a végsőkig elcsigázott, kiéhezett, kiábrándult expedíció bevánszorgott Törmönenbe . . . Már csak az expedíció vezetője, Johan Conrad Lihrin (vagy Lihr) hitt az arany létezésében, és átkozta a közelgő telet, az emberek gyengeségét, állhatatlanságát, a szerencse szeszélyes istenasszonyát. Pedig még csak sportember sem volt, hanem mindössze az állami pénzverde igazgatója, akit egyenesen a finn kormány jelölt ki erre a nehéz és nagyon is kétes kimenetelű feladatra, amit ő lelkesen el is vállalt. S most a teljes kudarc!.. Túl voltak a sarkkörön, és küszöbön állt a kegyetlen, hosszú tél! Az emberek azonnal folytatni akarták útjukat hazafelé, de Lihrimt más fából farag-16
