Magyar Vízgazdálkodás, 1986 (26. évfolyam, 1-8. szám)
1986 / 3. szám
A lappföldi aranyászok munkaeszközei ták. Ő még nem adta fel a játszmát! ígért, biztatott, káromkodott, de csak annyit ért él, hogy emberei végre beleegyeztek, még — egyetlen egy napig — folytatják itt, a folyóparton a kutatást ... Pontosan ezen az utolsó napon végre kedvezett neki a szerencse: az Ivalojoki völgyében — szeptember 16-án — rábukkantak az aranyra! Más források kevésbé drámai eseményekhez fűzik az arany megtalálását. Ezek szerint Lihrin mérnök a barátaival kirándult az Ivalojökira, és akkor bukkant rá az aranyra. A leletet „egy kortyolat konyakkal" ünnepelték meg. Tény azonban a következő: A végre megtalált arany híre szélnél sebesebben terjedt el országhatáron belül is, túl is. Az állam 1870-ben létesítette a Kultala elnevezésű hivatalt, s ennek csak az volt a feladata, hogy intézze az arannyal és az aranykutatással kapcsolatos ügyeket. Már ebben az évben kitört az aranyláz! Megindult az első aranyroham. Aranykeresők százai, majd ezrei özönlöttek nap nap után a sivár földeken Kultala felé. S a roham hátterében — csakúgy mint korábban Kaliforniában és Ausztráliában, később pedig Alaszkában -— ott a pusztulás, a szenvedés, az éhínség. Az a sok sok ember, aki életével, vagy — jobb esetben — az egészségévéi fizetett a talán még csak meg sem pillantott, de annyira sóvárgott aranyért... De tudomásul kell vennünk azt is, hogy ezek az aranykeresők nem mindnyájan voltak lelkiismeretlen kalandorok és szerencsevadászok. Sokuk számára az utolsó, az egyetlen nagy lehetőség volt, hogy ez a kockázatos és rettentően nehéz, bizonytalan kimenetelű vállalkozás megélhetést, jövőt biztosítson. Az újonnan felfedezett aranyföldre vezető úttalan út szinte emberfeletti akadályokat jelentett akkor, a túlnyomó többségükben teljesen tapasztalatlan, s a nehéz útra és munkára fizikailag is alkalmatlan emberek számára. Nagyon sokan indultak el erre az útra például Pohjanlahtiból, s mielőtt még elérték volna a tulajdonképpeni arainyföld kapujának számitó Rovaniemit (a sarkkörnél), már a saját bőrükön tapasztalhatták az akkori utazás nehézségeit. Kiéhezett, csont és bőr emberek jöttek velük szemben, vonszolták magukat a visszavezető, csak nemrégiben kitaposott utakon. Atkozták az aranyat, mint életük megrontóját, s nyomorult koldúsokként ételt, ruhát, orvosságot kértek a most érkezőktől. Akiknek túlnyomó többsége maga is szegény ember volt, s akiknek talán a közeli jövőben minden falat az életet jelenthette. S akiknek mégis sikerült eljutníok az aranyföldre — a több mint hatszáz versztányit (15 verszt=16 km) út megtétele után — már nagyjából tisztában lehettek azzal, mi vár rájuk, hogy csak igen kemény munkával juthatnak hozzá az annyira áhított aranyhoz, ha ráadásul még a szerencse is kedvez. Mert itt nem volt elég a kitartó szorgalom! Amikor az Ivalojoki partján lévő Kulta'lába megérkeztek, a bányamestertől végre aranymosásra alkalmas területet igényelhettek, s Jack London mesteri tollára méltó az, ami itt ezután következett ... Míg az egyik parcellán az aranyásó szinte munka nélkül vagyont érő nemesfémre lelt, néhány méterrel arrébb, a hangyaszorgalmú szomszéd morzsányi aranyat sem talált elátkozott földjén. Az arannyal kapcsolatos szabályokat, előírásokat, rendeleteket — nagyjából már útjuk során megismerték. Tudták már, a törvény betűje arra kötelezi őket, hogy minden aranyat adjanak le a bányaimesterneík. Ennek aztán az a kötelessége, hogy ez az arany — a kormányzón keresztül — el is jusson a Finn Bankba. Tudták már azt is, hogy az aranykereső csak akkor kaphatja meg a leadott aranyáért a neki járó összeget, ha az beolvasztása, finomságának megállapítása után végre bekerül a bankba, és ott kiírták a névre szóló utalványt. Mint általában mindenütt a világon, ezek a gondos szövegezésű rendeletek igencsak szigorú megtorló intézkedéseket helyeztek kilátásba minden olyan próbálkozással, mesterkedéssel szemben, hogy az aranyat kijuttassák az országból. De hiába voltak szigorú rendeletek, széltében hosszában keringtek már a hírek a titokban Norvégiába átcse m p é szett a ran yszá II ítmá n у ok ró I. 1871-ben — máig előkerült írásos dokumentumok szerint — négyszázkilencvenegy bejelentett aranyásót, aranymosót ismertek név szeriint, de számuk valójában ennek többszöröse lehetett. Bizonyára még sokkal nagyobb volt a hivatalosan be nem jelentett és más helyeken dolgozó aranyásók, aranymosók száma. A talált, a kitermelt arany mennyiségérő'l pontos adatokkal nem rendelkezik senki. De sikeresnek tartják már az első, tehát 1871-es esztendőt is, amikor 56,7 kg volt a „zsákmány", tehát a hivatalosan beszolgáltatott mennyiség. Ez a mennyiség azonban — csempész útvonalak és kapcsolatok kialakulása arányában, fokozatosan — lecsökkent évi 14—15 kg-ra. (A múlt század végén, századunk legelején ennyit adtak le hivatalosan a Mura és a Dráva aranyászai is.) N. László Endre 17
