Magyar Vízgazdálkodás, 1985 (25. évfolyam, 1-8. szám)

1985 / 4. szám

Hej, Kalászok, Kalászok! (I.)

VÍZÜGYI TÖRTÉNELEM

........A mai halászat . . . már csak árnyéka a réginek, sőt elmondhatjuk, hogy a mai halak is

csak csenevész epigonjai, utánzatai a Duna hajdani haióiiásainak , .

Népünk történetileg kinyomozható régi hazái mind vizekben bővelkedő síkságok voltak, mint amilyen például a Csallóköz volt egykor a Kárpát-medencében.

Khín Antal tanár, az első Csallóközi Múzeum (Somorja) megteremtője és első igazgatója így vélekedik:

. A Don vidéke (Don-Manics, ide számítva a Kuma mellékét is), az élső haza; Levédia (Lebédia), Etelköz egyaránt vízben bővelkedő síkságok voltak. Megtaláljuk itt romjaikban azokat az ősfoglalkozásokat, melyeket a nomád magyarság űzött..."

A „kumai" magyarok telepedtek itt le, ami bizonyára csakis azt jelentheti, hogy Komárom vidékének őslakói a Kuma folyó mellékéről kerültek ide a népvándorlás hatalmas és feltartóztathatatlan áramlatával. (A Kuma a Kaspitengerbe szakadó folyó — Révai Nagy Lexikona szerint —, melynek az az érdekessége, hogy a nyári évszak delelője táján nem érheti el „édesanyja kebelét", mert elnyeli a szomjas homoksivatag.)

A Kuma folyónak és a Kaspi-tengernek, ezeknek a távoli keleti vizeknek táját mindenkor halásznépek lakták. A hagyomány és II. Béla szabadalomlevelének állítása szerint Komárom környékének népe halásznép volt, s itt a halászatnak — a maga nemében — szinte páratlan múltja van.

Erre a magyar ősfoglalkozásra utal Gadóc, Harcsás, Keszegfalva és Tany helységek elnevezése. Az utóbbi az ősrégi „thona", „tana", „tanya" halász mesterszóból született. Más halászok viszont „fok”-nak nevezték a tanyát, ami ebben az esetben (csakúgy, mint a Csallóközben a tanya eredetileg) haffcgó heilyet jelentett. Egyes — ma már részben inkább csak emlékezetben élő — helységek neve csak e szó eredeti jelentésének ismeretében fejthető meg. Ilyen például Arpádsoka — Árpádfoka, azaz Árpád halászó helye. A mai Dercsika régi neve, Györg/soka sem — a Csallóközben mindmáig szinte szent emlékezetű — Mátyás királynak egy helyi mondából ismert megjegyzésétől (György, sok a’!) kapta nevét, hanem György fokától, tehát egy György nevezetű személy halászó helyétől. Az „s" és „f" betű felcserélésének , titka" pedig csak annak titok, aki sohasem olvasott régi iratokat, könyveket.

A megsárgult régi jegyzőkönyvekben ilyen nevek olvashatók például 1567 és 1680 között: Halász, Csukás, Viza, Gadócz, Kárász, Czompó, Keszeg.

Nagy tudósunk, Herman Ottó írja 1887-ben:

„... a komáromi halász ma is halászsarut visel; hatalmas csizmát, melynek szára térden felül ér, s amelynek megvarrása régente a tímár céh remekei

közé tartozott..." (Ugyanilyen híresek voltak a Somorján — csallóközi város — készített halászcsizmák is.)

A Dunának külön halász felosztása volt, halásztanyák szerint. Minden ilyen tanyának neve volt, s nem egy arról a halfajtáról kapta nevét, mely ott igen gyakori volt, mint például: Vizás, Jázos, Keszegés, Harcsás stb. De voltak olyanok is, mélyek bizonyos tulajdonságuk alapján kapták nevüket: Csapóföldes (agyagos), Atkás (mert igen sok „kelevisz", azaz a hálókat szaggató fatörzs és kő van benne). A végtelenségig sorolhatnám a halászatra utaló elnevezéseket, s közben megállapíthatom, hogy csupán egyetlen egy nem magyar elnevezés szerepel a tanyanevek között, egy „kerékbetört" német név, a „Hopszergeszt”.

De nem csupán a Csallóköz, hanem az egész Kárpátmedence halgazdasága szinte már a mesébe illő. 1308-ban egy magát meg nem nevező domonkos barát utazik át országunkon és — többek között — ezt írja:

„. . . HALAKBAN PEDIG MINDEN ORSZÁGNÁL GAZDAGABB ..."

Kogutovicz szerint:

.......A DUNA HALBÖSÉGE CSODASZÁMBA MENT ..."

Zolnay László írja:

„. . . Ha hihetünk a középkor krónikásainak, erdeink-mezeink vadgazdagságára csak vizeink halbősége licitált rá . . ."

Tehát nem véletlen, hogy az Árpádkori Magyarország területén huszonegy falu viseli a Halász, vagy Halászi nevet !. ..

Őseink — akik a halfogás „hétpróbás” mesterei voltak —■ éltek is ezzel a természet adta lehetőséggel, amint ezt a korabeli feljegyzések igazolják. Regino lotharingiai apát — 908 körül — így emlékszik meg eleinkről:

„. . . az ungrok átbarangolják a pannonok s az avarok legelőit, s vadászattal és halászattal szerzik meg mindennapos elemózsiájukat.. ."

A magyarokat jól ismerő Ibn Ruszta arab író — 940 körül — ekként ír:

,,. . . télvíz idején, aki folyóik valamelyikének közelében él, a partokhoz húzódik; a telet halászva, annak partjain tölti el ..

Az Ibn Rusztával közel egykorú Gardézi ugyanezt másként fogalmazza meg. Azt írja, hogy a magyarok közül az is, ki a folyamoktól távolabb lakik, azoknak partjára vonul, „és halászattal foglalatoskodva, az egész telet ott tölti. így szerzik meg élelmüket..

Csallóköz őslakói nem is — az áradások miatt bizonytalanul fizető — szántóföldet akartak szerezni, hanem legelőt, főképpen pedig halászóhelyet.

Erre törekedtek a közemberek, de a főurak és a főpapok is. S hogy miért volt oly igen fontos a középkorban a halászóhelyek birtoka?

A magyarázat igen egyszerű. Egyrészt azért, mert őseink szerették a halat. Másrészt egyházi és vallási szempontból, mivel a középkor egyházi fegyelme a gombamód szaporodó kolostorokban rengeteg böjti napot rendelt el, s minden nagyobb ünnepet megelőzött az ún. vigília böjt, melyen húst nem fogyaszthattak egyházi személyek. Ez a szigorú tilalom — a kereszténység fokozatos elterjesztésével — az új vallás követőire is kiterjedt, s így a hal a legfontosabb táplálékul szolgált országos viszonylatban, de az egész Európában is.

Dr. Alapy Gyula írja:

,,. . . A halászati jog ebben a korban nagy értéket jelentett, főleg a Csallóközben, ahol akkor még a mezőgazdaságnak mai viszonyai szerint mívelt földek még nem voltak, hiszen a Duna árja, mely évről-évre lerakta iszapját a nagy szigetség földjein, a földmívelés munkáját állandóan veszedelemmel fenyegette volna .. ."

Abban az időben az álló- és folyóvizeken cégék és vejszehelyek vannak, s mellettük lakik a halásznép. A papság ragaszkodása a halászóvizek jogához kiderül Ladomér érseknek egyik okleveléből. Léli János, ki a Duna menti Léi faluban lakott adós maradt a papi tizeddel. Ennek fejében az érsek lefoglaltatta Zeg (Szeg) nevű dunai szigetének felét. Mivel a foglalás aligha állott arányban a követelés értékével, az érsek kénytelen-kelletlen visszaadta a Zeg sziget felét Léli Jánosnak, azaz annak Lőrinc nevű fiának és kiskorú testvéreinek.

Akkoriban vizeink legjelentősebb halai a tokfélék voltak, s ennek a családnak is két tagja: a tok és a viza. S e kettő közül is főként a viza érdekel bennünket.

Kurt Becker állatrendszertanában (1969) azt olvashatjuk a vizáról, hogy ez az óriáshal a Földközi-tengernek keleti részén, a Káspi-, a Fekete- és az Azovi-tengerben fordul elő. Orosz területen fogtak már kilenc méter hosszú, ezerháromszáz kiiló súlyú példányokat is. Négy—hatméteres átlaghosszával valamennyi tokféle közül a viza jár az élen . ..

Őseink bizonyára már jóval a honfoglalás előtt találkozhattak velük, hiszen az óhaza Dnyesztere, Dnyepere, Volgája, a Don és a Káma egyaránt eszményi vizafogóhel/. Csakúgy, mint a Kárpát-medence minden nagyobb folyója is az volt.

S csupán az érdekesség kedvéért:

A viza orosz neve „beluga", román neve „murin". A csehek és lengyelek „víz", vagy „vizű" névvel illetik . . . Ők tehát már tőlünk, azaz őseinktől vették át a viza szót!

20