Magyar Vízgazdálkodás, 1985 (25. évfolyam, 1-8. szám)
1985 / 4. szám
Hálóvetés Khín Antal — híres csallóközi halászok sarja — írja róluk: . . (a viza) hasonlít a kecsegéhez, csak az orra tompa és nem hegyes, mint azé. A halászok tudomása szerint két rajban vonult. Az első márciustól májusig, a második augusztustól decemberig tartott. Mindenfelé a Duna mentén a vizafogó cégék, hatalmas vizahorgok vetettek cselt neki, de lestek rá a halászok hálóval is. Ilyenkor állandóan figyelték a vizet (az őrhal elnevezés bizonyára innen ered), mert vonulás közben gyakran felbukott. Nemcsak úgy, hogy háta látszott ki, hanem gyakran félig kiemelkedett a törzse, a halászok szerint feliállott a vízben, mintha körül akart volna nézni. Szerette a csillogó tárgyakat. A vizahorgok ezért mindig fényesek voltak. Ezzel a fényes tárggyal szeretett játszani, gyakran feléje csapott farkával és ilyenkor rajtavesztett. Megfogódott. .." Bizonyos, hogy az év két szakában a vizák szinte menetrendszerű pontossággal érkeztek meg hozzánk. Ilyenkor a Duna — ha még, vagy már nem fedte jég — valósággal megáradt a vizák rajaitól. A Duna és a Tisza partján — Nándorfehérvártól fel Pozsonyig, amott Tokajig — a régi halásztanyák halászai fatornyokat, úgynevezett „lajmó’'-kat állítottak fel, s onnan lesték a vonulást. A vizák a felszínhez közel, a delfin ficánkolásához hasonlóan, a vízből ki-kiugrálva rajzottak. Az első rajok érkezését üdvrivalgás fogadta, s ez kísérte őket végig, fel a nyugati országhatárig (!), a nyugati gyepűig. Miért csak a nyugati gyepűig? Azért, mert a viza „hazafias hal lévén — tovább nem jutott”. Dr. Zolnay írja kitűnő könyvében: ,,... szerfelett hazafias érzületű volt a magyar vizahal ... A Tündérek Kertjének becézett Csallóköz — hajdani ötszázkilencvenhét — szigetén túl már csak Pozsonyig járt fel ... De a Lajtán túlra az istennek sem ment... így hát már a középkori Bécs is magyar vizaexportra szorult! Persze, a vizák hazafisága mögött valami más áll. A középkori folyami halgazdaságunk magasrendű tervszerűsége. A vizahalászat királyi felségjog volt. Ez az egy-kéz a halgazdálkodás és halfogás tervszerűségét biztosította. Csak úgy, ott és olyan arányban engedélyezték az uralkodók a délebbi országrészek vizafogóit, hogy azokon a zöm elérje Közép- Magyarországot. Majd pedig a komáromi—gutái központi királyi vizahalászüzemekkel arról is gondoskodtak: Bécsig már hírmondó sem surranjon ki közülük .. 1870-ben írják róluk, hogy a viza a Fekete-tengerben és a Káspi-tengerben, valamint ezek folyóiban honos. Az édesvízi halak e legnagyobb faja közt találtak már oly óriás példányokat, melyek hossza 24 láb és a súlya 30 mázsán felül volt. Közönséges hossza mindenesetre 10—15 lábra tehető, mely nagyság elég arra, hogy joggal mondhassuk: a nem halak osztályához tartozó cetek és delfinek kivételével, a viza a legnagyobb hal, melynek fogása rendszeresen s pedig kettős céllal kezeltetik. Húsát, mely zamatjára nézve inkább a borjú, mint más halak húsához hasonlítható, nagyrészt friss állapotban, különben pedig besózva vagy füstölve eszik. A viza legfontosabb részét azonban az ikra és az úszóhólyag képezi. Az első az ismeretes kaviárt szolgáltatja. Fogtak már oly vizákat, melyeknek 28 mázsányi súlyában 800 fontot ikrái képviseltek. Hogy e burokba foglalt ikrákból a kaviárt kinyerjék, azt először vesszőkkel verik, azután szitán áttörik s így nyerik a tiszta tojásokat. Ezeket besózzák, tonnákba tömik s jeles kereskedelmi cikké alakítják. A második kereskedelmi cikk, melyet e halak szolgáltatnak, az úszóhólyag. Ez a legfinomabb ragaszt adja, s vizahólyag név alatt ismeretes. A viza a halak királya — a királyok hala volt! Valóban királyi hal, mert nemcsak a leghatalmasabb lakója volt e nagy folyamnak, hanem a halak közül is ez került elsősorban a királyi asztalra, amint ezt nekünk az Árpádok és más királyok oklevelei, egykorú feljegyzései elbeszélik. A fogására használt különleges eszközöket: a vizafogó cégéket vagy röviden vizafogókat úgy adományozták híveiknek, mint egy birtokot vagy egy várat a királyok. A viza vagy őrhal (magyarhal, víziborjú) eléri a százéves kort is. Hímje tizenkét, nősténye tizennyolc éves korában ivarérett. A nagy nőstényvizák kilencmilliónál is több ikrát raknak le. Egyetlen kifogott példányból átlagosan száz kiló kaviárt nyertek. 1051-ben, amikor I. Endre királyunktól — a Dunántúlról csúfosan visszavonuló — III. Henrik császár élelmiszert kunyerált az éhhalál küszöbén álló seregének, a lovagias ellenfél, I. Endre tömérdek más ételnemű között ötven óriás vizát is küldött a németeknek. Győr — az egyik híres vizafogóhely — volt a vizák átadásának színhelye. S ha a középkori magyar vizák súlyát — reális becsléssel — csak öthatszáz kilónak vesszük is, s leszámítjuk a csontot s a kevésbé élvezhető részeket, ez az ötven viza óriási mennyiségű húst jelentett. . . A korabeli írásokból sok mindent megtudhatunk a vizák halászatáról, sőt, vadászatáról is. A Dunán a nyilazó halászatot különösen az úrirenden levők űzték a vizafogó szégyék körül. A nyolc méter nagyságúra is megnőtt óriáshal — megriasztva úszás közben — felállt, és kiemelkedett a vízből, máskor pedig nyugodtan úszva, kimutatta a hátát, ilyenkor nyíllal, szigonnyal a partról is el lehetett ejteni. Dr. Zolnay írja, hogy „magyar nevét 1211-ben említi elsőnek oklevél, vizahal formában. Maga a viza szó azonban népünk nyelvének ősibb, a törököt is megelőző ugor ősrétegéből ered”. 1230-ban IV. Béla — mint ifjabb király — hálája jeléül, az ausztriai Heiligenkreuz cisztercita kolostort évi kétszáz vizával ajándékozza meg. Egész évre való böjti eledele lehetett ez a barátoknak. Feljegyezték, hogy a parthoz rögzített, egymáson hemzsegő vizák elpusztítására hatalmas, több ágú szigonyokat, íjat és nyilat, vágóhorgot, bunkót használtak. A megtámadott, haláltusáját vívó viza furcsa vonító, sírásszerű, elnyújtott bőgést hallatott. Hangja és széles koponyája ragasztotta a vizára a „víziborjú” nevet. IV. László 1284-ben a győri vár birtokához tartozott Bolon (Balony) falu, határában a győri püspök cséplőinek negyven hold földet adományoz halászóhelyeivel együtt. „.. . A XII.—XIII. században egy-egy halász évi beszolgáltatása körülbelül 200—250 kilogramm volt. Tehát egyetlen kis viza meghaladta a halász egész évre előírt kontingensét" — olvashatjuk dr. Zolnay könyvében. Trencséni Csák Máté 1312-ben feldúlta az esztergomi érsekség Perbete és Gug nevű falvait, mire az panaszt tesz a veszprémi káptalan előtt. A székesfehérvári káptalan előtt pedig azt panaszolja, hogy Csák Máté alvezére, Chellus (Hellős, Ehellős) Naszvad, Guta, Bajcs, Hemeu (Imő, Imely) és Petud falvait rabolta meg. Ezek az érsekségnek legjobb halászó helyei voltak, mert a Kis-Dunának egy ága Naszvad felé kanyarodott és ott szigetet alkotva a legjobb vizafogóhelye volt az érsekségnek. N. László Endre 21
