Magyar Vízgazdálkodás, 1985 (25. évfolyam, 1-8. szám)
1985 / 2. szám
Tanyabelsö S Kiss Ferenc, akinek az apja is csatornaőr volt, megerősíti: — Csomó oldalágat a 40-es években kubikoltak ki. Az esők kényszeritették rá az itt élő emberiséget, mert az eső a völgyekben, a völgyeletekben meggyűlt. Akinek partra vagy „hegy”-re esett a földje, csak azoké nem került olyankor víz alá. Az ilyen gazdag a szerencse markában ücsöröghetett. Közbevágok, mert amit kérdek, ide illik: — És miért az a sok kanyar a csatornákkal? Az egyenest ott sem találták el, ahol a természetes észjárás azt diktálná. A nyírvizek csordítója tárgyilagos véleményt ad. Neki elhihetjük, hisz minden áldott nap követnie kellett a görbületeket. — A kanyarok a mezsgyéket kerülgetik. Itt egy, ott egy, de nem szeszélyből. Meg is érti az ember. Aki egy-két hold földön tengődött, cssatornával nem engedte széjjeldobatni csipetnyi birtokát. A csatorna került hát egyet. Persze valahogy mégis kiegyeztek a gazdák. Ügy tudom, de nem vennék rá mérget, nem egyformán fizettek. Mert a csatornáztatás a társulaton keresztül az ő zsebükből futotta. Lehet, aki feljebb volt a földjével (magasabban), az többet adott, többel járult hozzá, mert a szegényebbe, a szerencsétlenebbje lent a víznyomással kínlódott. Lehet, volt ilyen közakaratú megegyezés. — Hozzájárulási demokratizmus, így is nevezhetnénk ... „TÚRTAM, TAROLTAM” A felügyelő mankót ad, a levéltárat. Ott kutassam ki, hogy s mint volt. Kiss Ferenc súlyos ökle viszont máris bizonyság arra, hogy kubikos múltját nem tagadhatja meg. — Túrtam, taroltam a földet tizenöt éves koromtól. Nem úgy ám, mint 62- ben a Gúti-éren, amikor már szörnyülködhettünk a kotrógép erején. Akkor láttam először gépet ásni. Addig csak emberi kéz hányta a földet. — Homok az! — mondom. — De az se mind egyformán viselkedik — akasztjuk össze a tengelyt. — Nem ám! — toldja meg a maga igazát Kiss Ferenc —, mert volt a csatorna alján az a gyepvasérc, olyan köveket hajigáltunk fel ... ! — De aztán gátőrként jó dolga lett, mint a népdalbeli huszárnak! Kaszálónak, tűzifának aligha tudta az árát! Bosszús: — Én gátőr sohasem voltam! A csatornaőr az más, az teljesen más ember. Annak itt fából csak annyi illetmény járt, ha kiszabadított egy bokrot az árból. Kaszáló? Nekem arról ne is beszéljen, mert a csatornapart (saját föld jogán) a paraszté maradt, vagy a bérlőé a termelőszövetkezet révén. Később. Ha esetleg kaptam is kaszálót, azt levénülten otthagyták, hát ennek köszönhettem. —És a TIVIZIG-nél a fizetés? Enynyi idő után csak szép summát markolt? — Ne is említsük. Azért említi: szerény nyugdíjra futolta belőle, de valójában nem is ez bántja a hű, az egy helyütt, egy céget szolgáló csatornaőrt, hanem egy régen történt megkülönböztetés, amikor melléje fölvettek egy másikat, s az többet kapott, talán 200 forinttal, frissen jöttként. Nem könnyű e tüskét még manapság sem kihúznia. A frissen jött ember aztán gyorsan ment. ÁSÓ, LAPÁT, TELEFON Mi hát a dolga végül is egy csatornaőrnek? Ezer apró-cseprő észrevétel. Viszi a biciklivózon az ásót, a lapátot, hogy széthányja az eliszapolódást, a csörmelékdugókat. Távbeszélőn jelenti az elöntött hektárokat, sarkát rugdosó felelősség az övé. A folyás meg nem állhat, el nem rekesztődhet, mert akkor orránszáján ömlik. És talajvíz is van a világon. S akár 100 holdakat is ellep, mint a Tóbi-tanyánál egykor. Ott annyi csudálatoson sok víz áradt szét a selymes rétre, hogy két évre öklömnyi sárga kis pontyokkal lett teli, fogták is zsákszám, amikor a Tóbi-tanyai tavat leárkolták. S aztán ott volt 1965 éve. A „Kati" hídját is elvitte az ár, elszakította a kövesutat. S nem hittek Kiss Ferencnek a megrémült, komoly arcú tanácsi emberek. Nem hitték, pedig ő az oldalfolyásokból kikövetkeztette, hogy két hét, s elapad. Igen, a csatornaőr tapasztalata aranyat ér a mérnöknek is. A nagy vízi disputában egészen megfeledkezünk a bundás krumplit megdicsérni. Háziasszonyi specialitás a tojássárgájába bújtatott, puhára főtt, majd kirántott tenyérnyi burgonyaszelet. Nem vetjük meg a piros Othellót sem. — Hogyan cseperedett fel itt a két gyermek? — jut eszembe csak úgy mellékesen, holott ez valóban kérdés villany, bolt s közeli szomszéd híján. Kissné a férjére néz, beszéljen-e? Nem adja írásba, de bizony volt úgy, magára hagyta a két cseperedő fiúcskát. Kénytelen volt vele. Só fogyott el vagy mi, talán a pékhez igyekezett Debrecenbe, de menni kellett ide 10 kilométerre. — A kút istenkísértés! — rémül meg ma is. — Odavittem a két kisfiút, s a kút köré húztam egy kört. Át ne lépjétek, gyerekek, mert aki ezt teszi, nagy bűnt követ el! És azzal vártak: nem léptük át, édesanya. így nevelődtek. ÖRJÁRÁS ÉS NAPLÓ Búzavirággal kirajzolt rajzlap fekszik előttem, kettőbe hajtva. Szép írással, már ahogy egy kubikos csatornaőr vastag ujjaitól kitelik, Kiss Ferenc elköszön о „kartársaktól". Mindig így hívta őket: kartársak. A betelt idő alkalmából az „őrjárást átadja". Beleolvashatok a száz lapos, minden évben félretett és megőrzött szolgálati könyvbe. Egy nagyon vizes évjáratút nyitok ki, áz 1967-est. Minden egyes nap oldala kitöltve, még a III. hó 26-i is. „Vasárnap munkaszünet. Időjárás derült.” 27-én? „Húsvéti ünnep. Időjárás derült." Jóval arrébb 1968. I. hó 23-án: „Debrecenbe voltam a Hatvani utcai központba hivatva a 25 éves évforduló végett. Időjárás borús." Ide vehetem még Szilágyi Lajos, a felettes szavait, értelmezésül. Elvégre a vízügyet 1946-tól ő is szolgálja: — A vízügy mint munkahely, ha nem is militarista jellegű, de fegyelmezett, katonásan rendszerető embert kíván. Kiss Ferenc ilyen maradt, apjától ezt a hagyatékot örökölte. A nép vagyona az ő „meglátásaitól" is gyarapodott, amennyiben nem károsodott meg. Rábízhattuk. Szalai Csaba 17
