Magyar Vízgazdálkodás, 1985 (25. évfolyam, 1-8. szám)

1985 / 2. szám

A japáni öntözések története és néhány tapasztalata (II.) 4. Modern kor a II. világháborúig A Meidzsi restaurációval együtt járó zavarok és társadalmi nyugtalanság rendezésére Tokyo város munkanélkü­lijeit letelepítették Koganeharába, Csiba Prefektorátusba, ahol volt mű­velésbe vonható föld. 1880 és 90 között nagyszabású mezőgazdasági fejlesztési beruházások és intézkedések történtek. Az ekkor folytatott építkezések egyik példája az Azumi öntözőrendszer volt, amely 1879-ben kezdődött kor­mányprogram kiemelkedő eredménye volt. Egy holland mérnök tervezte. Ez volt az első olyan öntözőrendszer, ami­kor a felhasználandó víz mennyiségét előzetes számításokkal tervezték. Ennek kapcsán egy sor nyugati technikát (ce­mentet, dinamitot stb.) és technológiát (a feneket megerősítették, csöveket használtak, gőzgéppel szivattyúztak stb.) alkalmaztak ilyen méretekben és komplexen Japánban először. A magántőkére épülő mezőgazdasá­gi föld- és vízhasználat energikusan fejlődött és az említett nyugati tech­nológiát széles körben terjesztették. A vízhasználat fejlődésében sajátos problémát okoztak a hordalékkúpok, amelyeken a vízbeszerzés a lehető leg­­ingadozóbb. Nagy volt a veszélye an­nak, hogy az ilyen területeken a gátak áradáskor összeomlanak. 1889-ben föld-újraelosztást hajtottak végre. 1890-ben pedig olyan terület­­rendezést, amélyben már európai mód­szereket is alkalmaztak. Bevezették a lóval szántást, s a Meidzsi-korszakra oly jellemző kisgazdaságok technoló­giáját trágyázással és egyéb növény­­termesztési eszközökkel egészítették ki. 1899-ben lépett életbe a Szántóföld Újraelosztási Törvény. Eszerint a föld­­tulajdonosoknak joga volt együttmű­ködni a föld kicserélésében és telkesí­tésében, valamint az utak, csatornák és védőgátak építésében, illetve lebontá­sában. 1905-ben, majd 1909-ben ismét mó­dosították az 1899-es törvényt, ettől kezdve a területfejlesztési tervek meg­valósításához csak a földesuraik felé­nek beleegyezésére volt szükség. 1905-től kezdve képeztek vízmérnökö­ket és csatornázási szakembereket. 1914-ben a törvényt kiegészítették a tengerfeltöltéssel és tófeltöltéssel kap­csolatos jogok és kötelességek szabá­lyozásával. Ebben a korszakban jelentős állami segítséggel és irányítással Japán szá­mos kerületében fontos öntözésfejlesz­tési programokat dolgoztak ki. Ezek támogatására pénzügyi forrásokat és alapítványokat létesítettek. Az első világháború nagy rizsszük­­séglet-növekedéssel járt. 1908-ban egy harmincéves tervet készítettek Japán élelmiszer önellátásának kialakítására. 1919-ben életbe lépett a Földvisszanye­rés Elősegítésének Törvénye. Ezt 1941- ben eltörölték, és helyette hozták a Mezőgazdasági Földfejlesztési Törvényt. A programok fő iránya eltolódott az újraelosztástól a földvisszanyerés irá­nyába. Az első világháború kitörésekor minden ország arra törekedett, hogy önellátóvá legyen, legalább a fonto­sabb élelmiszerekből. A lakosság nö­vekedésével az egy főre jutó földterület csökkent. Ezért 1918-ban a kormány felmérette a bevonható potenciális földterületeket és mintegy 1 445 000 hektár föld visszanyerését irányozta elő. Ennek egyik fő formája volt az 5 hektárnál nagyobb kikapcsolt területek visszanyerése, tenger- és tófelületek feltöltésével. Rizsföldek kialakítása a földhasználat kategóriájának megvál­toztatásával járt. E törvény 1919-es életbe léptetése után a földrekultivációs tervek 136 103 hektárra készültek el. Ebből 80 000 hektár volt a rizsföld és 47 203 hektár a szántóföld. A rizsföldek kb. 70%-át tették ki az összes visszanyert földnek. A törvény életbeléptetésétől 1934-ig a programok száma elérte az évi 300— 500-at. Ezt az időszakot a földvissza­nyerés aranykorának nevezik. 1935-től az ilyen területi programok száma fo­kozatosan csökkent. 1939—40-ben már csak kb. 60 helyen működött ilyen program. 1925-ben megközelítőleg 6,1 millió hektár megművelhető föld volt Japán­ban. öntözést ebben az időszakban elsősorban a rizsföldeken alkalmaztak. A szántóföldön ez szinte ismeretlen volt. 1924-ben a rizsföldek 65%-át ön­tözték folyóvízzel, 21%-át tárolókból és 14%-át kutakból, tavakból, mocsarak­ból stb. Az összes rizsterület 60%-án egyszer arattak, 19,5%-án az öntözés és csatornázási feltételek miatt nem volt lehetőség kétszeri aratásra. Ebből a 19,5%-ból 4,4% vízhiányban szenve­dett, 11,1% pedig a rossz vízlevezető hálózat miatt ment tönkre. Az öntözési és Lecsapolási Főcsator­nák rekonstrukciójára (modernizációjá­ra) 1923-ban külön szubvenciórendszert alakítottak ki. Ez lehetővé tette a kor­mány számára, hogy a programok költségeinek mintegy felét térítse. Az eredeti tervek szerint 200 ezer hektár­nyi területet kellett megjavítani 20 év alatt. Ez az alapítvány csak 500 hektá­ros, vagy azon felüli összefüggő földte­rületekre vonatkozott. Elsősorban olyan programokra irányult, amelyek a már meglevő vízgazdálkodási rendszereket javították. Az alapítvány elsősorban re­konstrukcióra és mai szóval kifejezve rehabilitációra és modernizációra irá­nyult. Az 1923-as fontosabb programok kezdetétől a második világháború vé­géig 759 000 hektár területen végeztek ilyen munkálatokat. E földterület 66,7%-án az öntözést és 25,6%-án a vízrendezést (drainaga), 7,7%-án pedig mindkettőt fejlesztették. Amint e számok érzékeltetik, a fő hangsúlyt az öntözésre fektették. A víz­rendezési programok legtöbbje szivaty­­tyútelepek létesítésére irányult, amelyek a lecsapoló csatornák és folyók szabá­lyozásakor keletkező belvíz eltávolításá­ra szolgáltak. 1941-ben léptették életbe a Mező­­gazdasági Földfej lesztési Törvényt. Ez a II. világháború okozta problémák meg­oldását célozta. Egy 10 éves tervet is tartalmazott, amelynek célja az élelmi­szer önellátás megteremtése volt. Ez magában foglalta a melioráció, rekul­tiváció, öntözés stb. szabályozását is, és a korábbi törvényeket (Földvisszanye­­rési Törvény stb.) hatálytalanította. Megalakították a Mezőgazdasági Föld­fejlesztési Ügynökséget, amely egy fél­kormányzati (semi-governmental) hiva­tal volt. Olyan programcsoportokkal foglalkozott, amelyekben minden egyes program 50 hektárnál nagyobb terü­letre készült, valamint olyanokkal, ame­lyek 3000 hektárnál nagyobb területre dolgoztak ki vízgazdálkodási terveket térségi meliorációra. 1949-ben a Meliorációs Törvény lé­pett életbe és így 1950-ben a Mező­­gazdasági Fejlesztési Törvény érvényét vesztette. 5. A második világháborútól (1945—) napjainkig A második világháborút követően a munkaerőhiány és a termelőeszkö­zök és anyagok hiánya a mezőgazda­­sági termelés csökkenéséhez és ezzel élelmiszerhiányhoz vezetett. A kormány ,,vissza a földhöz” politikát hirdetett és megreformálta a mezőgazdasági ter­melés rendszerét. Különösen a munka­­nélküliekre, elsősorban az elbocsátott katonákat vonták be. 1945 novemberé­ben megalkották a Sürgős Földnyerési Végrehajtó Törvényt, amely végül is nem hozott túl sok eredményt. A sikertelenséghez nagyban hozzá­járult, hogy nem hagytak elegendő időt előzetes kutatásokra és felméré­sekre. A földvisszanyeréssel kapcsolatos adminisztrációt sürgősen át kellett ala­kítani, majd 1947-ben a Földvisszanye­­rési Programokat Végrehajtó Törvényt alkottak. E törvény elsősorban a meg­levő gazdaságokra koncentrált, az új területek bevonása és fejlesztése he­lyett. Három év alatt (1945—48) 349 ezer ha földet „újítottak fel” és mint­egy 168 ezer gazdaságot létesítettek, illetve szerveztek újjá. A háború utáni másik reform a me­zőgazdasági földreform volt. Ez párat­lan vállalkozás volt a maga nagyfokú pontosságával és jól szervezett ügyvi­telével. 1946 és 1950 között maga az állam 1,93 millió ha földet vásárolt fél, és összesen 4 750 000 ha-t adtak kisgazdák tulajdonosi használatába. A japán mezőgazdaság-fejlesztő progra­mok új rendszerközpontja, a „tulajdo­nos-kisgazda" rendszer, az állam nagy­fokú részvételével alakult ki. Leküzdöt­ték a háború utáni gazdasági zűrzavart és egy stabilabb időszak köszöntött 18

Next

/
Oldalképek
Tartalom