Magyar Vízgazdálkodás, 1985 (25. évfolyam, 1-8. szám)

1985 / 1. szám

A japáni öntözések története és néhány tapasztalata (I.)

BEVEZETÉS

Az emberi tevékenység számos területén, így a vízgazdálkodásban is világszerte előtérbe kerülőben vannak a történelmi kutatások. Erősödik az a felismerés, hogy a múlt sokoldalúbb megismerése nemcsak „történelem”, hanem a jövő formálásának is hasznos eszköze lehet. Ez a fölimerés tükröződik abban is, hogy a Nemzetközi Öntözési- és Vízrendezési Szövetség keretében aktív Történeti Munkabizottság dolgozik már több éve, és 1983-ban hazánkban is megalakult az ICID Magyar Nemzeti Bizottság Történeti Munkabizottsága.

Ez a nemzetközi áramlat aktivizálta Japánban is, — mind a történészeket, mind az agrár- és vízügyi szakembereket —, hogy a korábbiaknál mélyebben tárják fel az öntözés történetét egy olyan országban, ahol a társadalmipolitikai fejlődés is elválaszthatatlan volt az öntözés-vízgazdákodás történetétől.

Az utóbbi években végzett, de még csak kezdetnek tekinthető eredményekről szeretnénk tájékoztatni a magyar szakmai közvéleményt, a japán ICID Nemzeti Bizottság kiadványai alapján. Egy ilyen átfogó tájékoztató hasznosan járulhat hozzá a Japán történelme, kultúrája, de leginkább gazdasága iránti felfokozott általános érdeklődés kielégítéséhez is.

Áttekintésünket az alábbi történelmi keretbe sűrítjük:

1. Ókor — i. e. 300 — i. sz. 800 közötti mintegy 1100 év a vas használatára és a rizstermesztésre való áttérés korszaka, amely egybeesik a buddhizmus Japánban való térhódításával és a vízügyi igazgatás kialakulásával az ún. Taika korszakban.

2. Középkor — 800—1500 évek közötti időszak jellemző vonása, hogy a korábbi állami — centralizált vízügyi igazgatást felváltja a földesurak által ellenőrzött öntözés és a decentralizált vízügyi igazgatás.

3. Kokugawa korszak (1500—1868).

Ez a korszak jelentős vízügyi alkotásokban gazdag. A fő szerepet az egyes földesurak játsszák. Ennek során nemcsak a vízszétosztás szervezettsége fejlődik, hanem jelentősen nő az öntözött terület nagysága és kiemelkedő műszaki nagylétesítményeket is megvalósítanak. Ezek közül is kiemelkedő a Mínuma lecsapolása és öntözőrendszere. Jelentős lépést tesznek a hajózás fejlesztése terén is.

4. A modern korszak a II. világháborúig, az 1868—1945 évek közötti időszakot öleli fel. Az öntözés műszaki színvonalának fejlesztésével és területi növekedésével párhuzamosan nagyszabású lecsapolási terveket valósítanak meg. A vízgazdálkodás egyre szorosabban kapcsolódik a mezőgazdasági termelés általános fejlesztéséhez. A földhasználat- öntözés és melioráció fejlesztése az államgazdaság fejlesztési politikájának szerves részeivé válnak.

Fontos jogszabályokat alkotnak (Mezőgazdasági Földfejlesztési Törvény) és a fejlesztés még a háború alatt sem szünetel.

5. A II. világháborútól napjainkig. Az

élelmiszertermelés Japánban a központi politika egyik alapkérdésévé válik. A mezőgazdaságban az öntözés—vízrendezés központi szerepet kap. Nagyszabású fejlesztési célokat tűznek ki, új kutatási és műszaki fejlesztési kapacitásokat hoznak létre. Ennek keretében szervezett tengeren túli (amerikai) technikai kooperációkat alakítanak ki. Meliorációs Kerettörvény születik és hosszú távú meliorációs — komplex terveket dolgoznak ki és fokozatosan valósítják meg, ezáltal a mezőgazdasági vízgazdálkodást a gazdasági növekedés rendszerébe illesztik.

1. ÓKOR (300 i. e. — 800 i. sz.)

Kb. a Yayoi-korszak kezdetén, i. e. 300 táján tért át a japán társadalom a halász-vadász életmódról a földművelésre. A követ és a fát felváltotta a bronz és a vas, s a rizstermesztés technikáját átvették Kínából. A rizstermelést először Kiusu szigetén vezették be, és az i. e. első században már a Yamatofennsíkig (a mai Nara és Oszaka kerülete) terjedtek a rizsmezők. Japán legészakibb részpit csak az i. sz. első században érték el. A meleg és nedves éghajlat, a teraszos folyópartok, a természetes töltések, mocsarak kedveztek a rizstermesztésnek. A szintén Kínából származó vas pedig megkönnyítette a földművelést.

Kiusu szigetén i. sz. 200 táján elterjedt a sziklák zúzásának melegítéssel történő technikája is. Ennek a tározók építésénél lett nagy jelentősége.

Toronál, Sizouka tartományban, i. sz. 100—200 táján a rizsföldeket fapalánkkal vették körül, hogy rögzítsék a földet, visszatartsák a talajt.

Az öntözőrendszerek építése meghaladta az egyes paraszt erejét. Az egyéni erőknek ilyen célú egyesítése is segítette Japánban az állam kialakulást. A Yamato-udvar kiterjesztette uralmát az egész országra, i. sz. 300 körül. Miután Dzsingu királyné — i. sz. 391-ben — csapatokat küldött Koreába, koreai mérnökök érkeztek Japánba és segédkeztek a víztárolók építésében.

Buddha tanai és írásai eljutottak (552-ben) Japánba. Ezután sok különböző kultúra áramlott be az országba, és ez a rizstermesztés gyors fejlődéséhez is vezetett. A koreai papok és kínaiak, vagy Kínában tanult japánok segítségével gombamódra szaporodtak a víztárolók. A Nera korban (a 8. sz. elejétől a 9. sz. elejéig) volt a buddhizmus a legnépszerűbb, s ez nagyban ösztönözte az öntözőművek építését. E korszak jellemző alkotásai a szajamai (oszakai prefektorátus, i. sz. 625), mannoi (Kagawa prefektorátus, i. sz. 701—703) vízügyi létesítmények.

Gyoki, a híres pap arról volt nevezetes, hogy a parasztokat víztárolók építésére tanította, és e célból beutazta az egész országot. Az ő nevéhez fűződik több császársír megvédése körtöltésekkel. Az így kialakuló medencéket szárazság idején öntözővíz-forrásként is használták, bár eredetileg a sírok védelmét szolgálták.

Az ókori tározó gátjai alacsonyak voltak, néha nem többek 2,0 m-nél. Hosszúságuk átlagosan 100—150 m, a tározó kapacitásuk pedig 10 000—40 000 m3. A gátaknak nem volt központi magjuk, túlfolyójuk pedig kis csatornácska volt. A víztárolók vízbeeresztő berendezése kétféle zsilipből állt, az egyik egy egyszerű zsilip, amelyen egy nyílás és egy dugasz volt, és a gát alján vízszintesen helyezkedett el. A másik pedig nagyobb víztárolók része volt, két vagy több egyszerű zsilippel, amelyeket különböző szinteken helyeztek el. A víz minden egyes szintjéhez tartozott egy meghatározott öntözőterület.

A Taika korszakban, 745-ben lezajlott reformok Japán egész politikai életét átszervezték. A kínai Tang-kor egyik törvényét alapul véve, új törvényt hoztak. Eszerint a föld nem lehet magántulajdon. E törvény hozzájárult a centralizált állam kialakulásához és a császár személyes hatalmának kiépítéséhez. Ugyancsak e törvény rögzítette a vízügyi igazgatás alapjait. A művelés alatt álló földek használatát is az állami adminisztráció szervezte, csakúgy mint az öntözővíz szétosztást. Ennek eredménye volt a Dzsoriszei, a szántóföldek újrafelosztása, amelynek nyomait ma leginkább Nara Prefektorátusban láthatjuk, ahol a rizsföldeket csaknem úgy osztották fel négyszögalakú telkekre, mint egy go-táblát (a „go” egy japán játék). Egy négyzet kb. 1,0 hektár, amélyet további tíz egységre osztottak.

2. KÖZÉPKOR (700—1500)

A középkor megkülönböztető vonása volt a centralizált állami föld- és vízügyi igazgatásról a magán föld- és vízügyi igazgatásra való áttérés. A magán igazgatást a nemesség, a lovagok, szamurájok, „szent emberek” alakították ki és irányították.

E korszakban a rizsföldek összes területe kb. 1 000 000 hektár lehetett (a 10. sz.-ban), amely a korszak végére csak 100 000 hektárral) nőtt. Eredetileg a mocsarakat természetes állapotukban használták rizsföldnek, nem minden esetben öntöztek.

Az állami irányítású föld- és vízügyi igazgatás idején a lakosság között csak megszabott és korlátozott nagyságú területeket osztottak ki. Ahogy a népesség növekedett, egyre nehezebb lett ennek arányában kiterjeszteni a megművelhető földterületeket. Ahogyan a „dzsoriszei” elérte az elárasztott síkságokat, gyakoribbá vált az árvíz okozta kár és az emberek felhagytak a rizster12