Magyar Vízgazdálkodás, 1985 (25. évfolyam, 1-8. szám)
1985 / 1. szám
mesztéssel az ilyen területeken. A rizstermesztés érdekében 723-ban hoztak egy törvényt. Eszerint azok, akik új csatornákat és tározókat építettek, — hogy új rizsföldeket alakítsanak ki — jogosultak e föld birtoklására három generáción keresztül. Akik pedig elhagyott földterületeket hoztak rendbe és műveltek meg újra, azt egy generáción keresztül birtokolhatták. Mihelyt azonban a magántulajdoni használat időszaka lejárt, a parasztok hagyták a földeket újra vadonná válni. E korszakban az állandó magántulajdon fogalma nem létezett, de a helyzet megmentésére el kellett ismerni és be kellett vezetni (i. sz. 743). Ettől kezdve a föld magántulajdon terjeszkedése megállíthatatlan volt. Ezidőben a Japánra oly nagy hatást gyakorló kínai Tang dinasztia hanyatlani kezdett és kapcsolatai Japánnal meggyengültek. Az állandó és rendszeres futárszolgálat megszűnt (i. sz. 894). Japán nemzeti elszigeteltsége elősegítette saját kultúrájának felvirágoztatását. A 10. században a gazdaságok száma megszaporodott. Az ősi vizhasználati rend megbomlott. Ennek következményeként az öntözésbe vont területek és a szervezettség csökkent. Az öntözés szervezése decentralizálódott, amely akkor egyedülálló japán jelenség volt. Új vízi törvényeket hoztak, ezek lettek a részben ma is használt hagyományos vízi törvények alapjai. A késő középkorban a szamurájok megerősödtek, és végül magukhoz ragadták a hatalmat. A Kamakura sogunátus megalapítása volt a feudális kormányzás kezdőpontja (1192). A sogunátus eleinte eltűrte a hagyományos gazdaságokat és az öntözőrendszerek decentralizáltságát, de fokozatosan az átfogó öntözőrendszerek fejlesztését szorgalmazta. Ebben az időben az öntözőcsatornák főként földből készültek, de gyakran használtak fából készült csatornákat is. Egy-egy főcsatorna hossza a 10 km-t is dlérte. A földművelésben ebben a korszakban alakult ki a háromnyomásos rendszer, az ún. középkori mezőgazdasági forradalom alapja. Amikor az ősi időkben a mocsárvidékeken rizst termeltek, igen csekély volt a parasztok közötti együttműködés. A folyók vizét használó közösségekben a kooperáció létfontosságúvá vált. A víz közös használata vezetett el a közösségi rizsültetéshez és aratáshoz, valamint a japán falusi közösség jellegzetes modelljéhez. A középkor végefelé a szamurájok közötti viszályok ismét egyfajta anarchiához vezettek. A vízgazdálkodás rendszere azonban ekkorra már kialakult. A falvak önkormányzatot gyakoroltak, s ez az önkormányzat csak erősödött a szamurájok torzsalkodásai közben. 3. TOKUGAWA-KOR (1500—1868) A tokugawa-kor sajátossága, hogy e kis területű gazdaságok a feudális földesurak, vagy daimyok kezébe kerültek. A daimyok olyan szamurájok voltak, akik a középkor és a Tokugawa-kor határán lezajlott polgárháborút kihasználva váltak hatalmasokká. A Tokugawa család feje maga is egy daimyo volt, aki mint a család képviselője gyakorolta a hatalmat. Minden egyes daimyo független úr volt. Az öntözést gyakorlatilag ezek az emberek fejlesztették és irányították. Ekkor a teljes öntözött terület 2,6 millió hektárra növekedett. Joggal nevezhetik e kort az öntözés aranykorának. (Ma Japán összes rizsföldjeinek teljes területe 3 millió hektár.) A daimyot csaknem kizárólag a víz elosztása érdekelte, nem a víz használata. Politikailag az előbbi volt fontos. A használók az autonóm falvak parasztjai voltak és számukra is a legfontosabb kérdés az öntözővíznek a szárazság idején való felhasználása volt. A daimyonak vajmi kevés érdeke volt ezekbe az ügyekbe beleszólni. A középkor végi polgárháborúkat követően, — amelyek kb. 100 évig tartottak — a szamurájok megerősítették hatalmukat és óriási földterületekre tettek szert. A daimyóknak gazdaságilag is meg kellett szilárdítaniuk megszervezett hatalmukat. Ez a vízgazdálkodás ellenőrzése útján vált lehetségessé. így a daimyók alapvető érdekévé is vált az öntözés fejlesztése. Különösen a nagy folyók vízgyűjtő területein építettek. Főként követ, fát és földet használtak a gátakhoz és nagy munkás tömegeket foglalkoztattak. A kereszténység és vele az európai kultúra 1549-ben érte el Japánt. Ez különösen drasztikus változásokat okozott a katonai, bányászati és mérnöki technológiákban. A polgárháborúk végeztével a Toyotomi család kerül hatalomra. 1582-ben Toyotomi egy átfogó földmérést kezdeményezett. Bevezette a földadót és mérni kellett a terméshozamokat. A valaha hatalmas családokat szétszórta, parasztjaikat felszabadította. A Tokugawa család, amely a Toyotomi családot követte, központi kormányt állított a mai Tokyo helyén 1603-ban. A Tokyo-öbölbe torkolló Tone folyót keletre vezették, az óceán partjához és a folyó középső vidékén levő mocsarakat igyekeztek lecsapolni. Mindezt Ina, a Tokugawák egyike vitte véghez, s a technológiát amelyet alkalmazott, a Tokyo-környék prefektusának nevéről Kanto-rendszernek nevezik. A öntözést nemcsak a daimyók és a császári család fejlesztették, hanem a városlakók is, sőt a parasztok önmaguk is, daimyo segítség nélkül. Ennek egyik nevezetes példája a Makone öntözőrendszer, amely 1328 m hosszú, s az Asiono-tó vizét használja. 1639-ben a Tokugawa-kormány bezárta az ország kapuit a külföldiek előtt, s attól fogva a japán kultúra döntően más kultúráké! függetlenül fejlődött. A tokugawa-kor közepén felméréseket végeztek a delta-torkolatok és a folyók ár-apály viszonyainak megismerésére. A kor vízmérnöke és úttörője Tamenaga Izawa volt, akinek sajátos technológiáját Kisu-rendszernek nevezik (mivel Kisuból származott). Ebben az időszakban kezdődött meg a tengertől való földvisszanyerés is. Az újabb rizsföldek létrehozásával és öntözőcsatornák mentén egyre szaporodtak a falvak. A deltákban létrehozott rizsföldek azonban más technológiát igényeltek, mint a hegyek között elterülők. Az ott könnyen elérhető trágya és tüzelő helyett, itt hering, faszén és olajpogácsa volt az áru. Ez élénkítette a kereskedelmet is. A vízfelhasználás és a folyók ellenőrzése még a szamuráj-kori módszerekkel folyt, csak empirikus technológiával dolgoztak. Szakértők, kutatók nem voltak, és nem alakult ki kutatócsoport, illetve együttműködés. Mindezzel együt magasszintű sajátos japán öntözőrendszer építési technika fejlődött ki. Amikor később beengedték a nyugati technológiát az országba, eleinte senki nem is gondolt arra, hogy európai öntözési technológiával váltsa fel az ország topográfiájához és klímájához tökéletesen alkalmazkodott hagyományos technikát. Tokyotól északra fekszik Minumadai, ahol a Tukogawa-kor egyik jellemző öntöző-rendszerét megépítették. E rendszert olyan technológiával emelték, amelyet csaknem teljesen Japánban fejlesztettek ki. A rendszer ma is működik. 1727 előtt e területen egy mocsár volt, majd egy védőgátat építettek, hogy felfogja a vizet. Ez a tároló kb. 1200 hektár területet foglalt el, kb. 1 m mély volt, a vize elegendő volt 5000 hektár rizsföld öntözéséhez. A Minuma-mocsarak viszszanyerésére Tamenaga Isawa vállalkozott 1727-ben, a kormány közvetlen irányításával. A Minuma lecsapolt vizét azonban pótolni kellett, ezért Isawa folyóból egy 60 km-es csatornát vezetett ide. így lett a Minuma-mocsarakból víztároló. Addig a környező területeket a szomszédos 9—10 mocsár látta el vízzel, most Isawa a minudai tárolóból vezetett vizet hozzájuk. Utolsó lépésként hajózhatóvá tették a mezőgazdasági használatra épült csatornákat. (Folytatjuk.) Dr. Petrasovits Imre a mezőgazdasági tudományok doktora HÍREK RÖVIDEN A Magyar Hidrológiai Társaság országos intéző bizottsága kétnapos kihelyezett tanácskozást tartott Borsod megyében. A bizottság tagjai Leninvárosban megismerkedtek a Tiszai Vegyi Kombinát vízgazdálkodásával, megtekintették az ÉVIZIG tiszalöki vízlépcső és hajójavító üzemét, megismerkedtek a Bodrogközi meliorációs munkákkal, s megtekintették az épülő szivattyútelepeket. A zalaegerszegi szennyvíztisztító telep második ütemének, egy tízezer köbméteres tározónak szerkezetépítési munkálatai befejezéséhez közelednek. A területet hamarosan átveszik a Vízgépészeti Vállalat munkásai. A nyártól üzemelő levegőztető medencével a duplájára növekszik a telep tisztító kapacitása. 13
