Magyar Vízgazdálkodás, 1984 (24. évfolyam, 1-8. szám)
1984 / 2. szám
A HAJÓZÁSHOZ LÉLEK KELL JÉGTÖRŐ KÁROLY — Én mindenkinek azt mesélem, hogy úgy születtem, hogy a szüleim halásztak kint a Dunán. Egyszer csak apám kinyúlt a csónakból, s azt mondta édesanyámnak: nézd csak anya, egy gyerek! Mire édesanyám: Tedd be a csónakba, majd felneveljük. Nevet ám a szeme Szabó Károlynak, de mennyire, hogy vidámodik a történeten, olyan kéken néz a hallgatójára, hogy a Duna se volt kékebb mondjuk Bécsnél, amikor azt a híres keringőt írták róla. — Jaj, hogy én a vizet mennyire szeretem! Azt mondogattam, csak annyit érjek el, mint édesapám, mert édesapám, Szabó István a Jégtörő V.-nek volt a kormányosa. Előbb meg a különböző kotró cégeknél dolgozott, majd amikor megszületett a FOKA, hát ott. Innen is ment el nyugdíjba, most 77 éves. Ha én hazamegyek Dunaújvárosba, mert született penteleiek vagyunk, hát összefut ám a család. Mert ilyen az élet, a beosztás: egy hét a vízen, egy hét otthon. 34 esztendeje kezdtem, s a matrózságtól felvittem a nagyhajó vezetői rangig. Most éppen a Jégtörő VII. parancsnoka vagyok. Ismeri ezt a hajót? Ha akarja, jöjjön el velem egyszer. 280 tonnás, úgynevezett döngölős típusú hajó ez! Van egy nagy súlykereke, lendítőkereke, a legerősebb torlasznak is nekimegy. De egyelőre még vontatunk csak vele. Még nem fagyott be a Duna. Különben is csak akkor veszélyes a folyó, amikor zajlik. Aztán nagy torlaszok keletkeznek. Két nap, két éjjel Hallgatom ezt a lelkes embert. Egyenruha feszül rajta, a karján két arany csík, invitált volna az előbb a hajó szalonjába, de kevés volt erre az idő, mert éppen most adta le a szolgálatot, s déli 12-kor már indul is a Jégtörő, ha még nem is a jég ellen ... — A miénk a Duna Dunaföldvártól Vukovárig. Legtöbbször odaát védekezünk. Tudja, a jugóknak meg a magyaroknak úgynevezett közös érdekű árvízvédelmi szakaszuk van. Amikor bevetésre megyünk, megerősítik a szolgálatot. Ha csak vontatunk, akkor rajtam kívül van még a hajón egy kormányos, fedélzetmester, két matróz, egy üzemvezető gépész és gépkezelő, de ha megyünk törni a jeget, akkor kapunk még egy gépészt, plusz egy főzőnőt. így mondják, pedig szebb szó rá: a szakácsnőt. — Meddig maradnak távol jégvíz idején? — 1963-ban voltunk távol legtovább, akkor három hónapig egyfolytában tartott a védekezés. Váltás nélkül. Képzelheti. De nálunk mindig válogatott személyzet van ám — dicséri embereit. És mesél róluk, keménységükről, kitartásukról, bátorságukról. Azt mondja róluk: nagy szaktudású emberek vannak vele mindig! És hogy dicséri a Dunát! Az ellenfelet! Hiszen igaz is, minél keményebb oz ellenfél, annál jobb érzés, ha legyőzik. És ők győzni szoktak! Szeretik a veszélyes, felelősségteljes munkát. — Ha azt látná, hogy jégtöréskor hány vendégünk van! Még miniszter is járt a hajónkon. Igen nagy elismerést kapunk mindig. Nincs éjszaka, nincs nappal. És az csak természetes, hogy a vendéglátóink — a jugoszláv vízügyesek — a legjobb szurkolóink! — Mennyit dolgoztak legtöbbet egyhuzamban? — Két napot, két éjszakát már végigdolgoztunk, nem is egyszer! De végig ám! Aztán megyünk csak védett helyre. Ilyenkor mintha háborúban lennénk. Előttünk az ellenség! A torlaszos folyó! Aztán ha legyőzzük ... jaj, az csodálatos öröm. — Mivel rakják meg a hajót induláskor? — Alkatrésszel. Hogy ha baj van, kéznél legyen. Aztán persze Mohácson, vagy Baján alaposan bevásárolunk élelmiszerekből is. Hogy ne odaát kelljen költeni a dinárt. Meg hát ha az ember bevetésen van, akkor ideje sincs a vásárlásra. Türr István nevével — Várják odahaza? — Ez a szép a hajóséletben, hogy minket mindig várnak. Szoktam is mondani a feleségemnek, milyen jó, mi sosem veszekszünk, mert mire kialakulna valami baj, már megyek is vissza a hajóra. Amikor az ember otthon van, akkor a hajóra vágyakozik, amikor meg a hajón . . . Ugye érti? De elsősorban a fiatalok szoknak meg nehezen. Bizony sokan el is mennek. Jönnek és máris mennek. Ehhez lélek kell. És kitartás. Meg a folyót, a vizet szeretni kell. Erre vágyakozni kell. Én apám mellett tanultam meg szeretni a vizet. Apám nagyon sokat dolgozott vontatón . .. Hogy szerettem volna és is kormányos lenni! Látja, még több is lettem! Tudja, hogy én hogy szeretek főzni, meg takarítani! De hát minden hajós tud főzni! Én a halat is szeretem, meg fogom is, de ezt meg ne írja ám! De hát hajós ember hogy is lehetne meg hal nélkül? Ha egyszer megkóstolná az én halászlémet . . . Szeretem a sült halat is. És még tudok egy igen jót. A sült halat el szoktam rakni hagymás-ecetes lében. Egy hét alatt megérik, az aztán finom! —• Milyen a hajós élet? — Egymásra utaltság az! Mi mindig mindent megvitatunk: a jelent, az életet, a munkát. Jobb a mi beszélgetésünk akármilyen vitakörnél. A szocialista brigádoknak hármas jelmondata van, ebből csak egyet akarok most idézni: szocialista módon élni! Az ilyen közösség kiált a brigádszervezet után. A mi brigádunk neve Türr jstván szocialista brigád. Csak az a baj, hogy két partiban vagyunk, két váltásban dolgozunk, két csapatban és nem tudunk találkozni egymással, csak nagyon ritkán. És hát amit mondtam, hogy sajnos, a fiatalok nehezen maradnak. El-elmennek! De azért nem panaszképpen mondom én ezeket. Szeretnek engem a fiatalok. Meg a hajót is! Tudja, mit hallottam a jó múltkor? Éppen menni akarok a fedélzetre, amikor az egyik matróz oktatja a másikat: „Te ne úgy csináld azt, mert ha meglátja az öreg . ..” Csak néztem. Ki lehet az az öreg? Hát nem rólam beszélt! 52 éves vagyok! Megnyugtatom, hogy legalább nyolcat letagadhat évei számából. De az unokáit nem tudja és nem is akarja letagadni! Mert van már három unokája a két fiánál. Harmadik gyermeke kislány még, iskolás. De most az unokáit dicséri! Alig várja, hogy láthassa őket. — Hazamegyek és negyed óra múlva már ott is vannak. Mert mind dunaújvárosiak vagyunk. Én aztán értem a módját, hogyan kell magamhoz édesgetni az unokáimat. Nem csak azzal, hogy viszek egysmást, hanem azzal, hogy van egy nyolcszemélyes csónakom, a nevét ne kérdezze, mert neve nincs is, van hozzá motorom, s aztán tavasztől-őszig mienk a Duna. Hogy mi milyen nagy kirándulásokra megyünk! Voltunk már Baján, Visegrádon, Esztergomban. Élnek-halnak a csónakozásért az unokáim. Na, aztán, ilyenkor halat fogok. Hálóval. És főzök, sokféle jót. Még tortát is tudok sütni, meg süteményt. Nagyapa jeget tör Visszatérünk a hajóhoz, a Jégtörő Vll.-hez. — Jó hajó? — De még mennyire! Igaz, már vannak ennél nagyobbak is. A jugók is vettek két nagyobb jégtörőt, de ők a Duna lentibb szakaszán használják. Aztán a mi kis közösségünk jól érzi magát: van egy kis házi könyvtárunk, de mindenki elhozza otthonról a legújabb és legjobb könyveit. Most is van a táskámban négy könyv. Aztán tévézünk, rádiózunk, sakkozunk! Most éppen Riblit sajnáljuk, hogy nem bírt Szmiszlovval. — Mikor szereti legjobban a folyót? — Egész évben szeretni kell! Mert mindig szép, mindig változatos. És mindig újat nyújt. Elbúcsúzik. Ki tudja, mikor szólítja a parancs a Duna déli szakaszára. És akkor az unokái kiállnak a folyó partjára, Dunaújvárosnál és azt mondják: — Nem lehet baj, mert a nagyapa töri a jeget... Takács Tibor 18
