Magyar Vízgazdálkodás, 1984 (24. évfolyam, 1-8. szám)
1984 / 7. szám
ARCOK A VÍZPARTRÓL ÖREG EMBER A SZEKÉREN Az elmúlt nyáron ismertük meg egymást. Napokkal előbb már sok érdekes dolgott hallottam Guszti bácsiról, és szándékomban volt vele is eltölteni egy estét, de a véletlen úgy hozta, hogy a személyes találkozásra nem a portáján került sor, hanem Mosonmagyaróváron az áruház előtt. Ott ált, várakozott egylovas szekerével a hevesen tűző napon; mint később kiderült, valami alkalmi fuvart remélve. Gondoltam, most meglesem az öreget. Nem sokáig kellett várni. Az áruház körül nyüzsgő sokada'lomból egyszer csak kiválasztott egy fiatal menyecskét, és már hívogatta is: — Gyere Jolánka, hazaviszlek! Jolánka az öregre nézett, majd a lovára, de olyan csúfondárosan, amely egyértelműen azt jelentette, hogy bolond maga, vénember. — Ugyan már Guszti bácsi! Csak nem rázatom magam ^zigetig a szekéren, amikor ott van a kényelmes busz. Az öreg ember hümmögött valamit, de türelmesen várt és a következő felszólítást egy idősebb emberhez intézte : — Ha végeztél a dolgoddal János, gyere, van itt hely mellettem az ülésdeszkán ... — Megyek még a fiamhoz — így a megszólított —, aztán délután ha kijön a gyárból, ő visz haza az autóján. Guszti bácsi megint motyogott valamit. Kalapját feljebb tolta, szikár, csontos arcáról szomorúság tükröződött. Megsajnáltam, és már léptem is közelebb hozzá: — Kedves bátyám, nem Sziget felé áll a szekere rúdja? — De bizony arra! — kapott örömmel a gyeplőszár után, és meg sem várta, hogy kéredzkedjek, már invitált is: — Na jöjjön, üljön fel, ha arrafelé van dolga! Kezet szorítottunk. Az öreg feszesebben húzta a hajtószárat, suhintott az ostorával és rászólt a lovára: — Induljunk Babett! — Szép neve van a lovának, Guszti bácsi nem szólt. Úgy oldalvást rám tekintett, majd amikor kijutottunk a városból, megkérdezte: — Nem maga az az íróféle, aki már két hete járja a falunkat? — De bizony én volnék az. — Gondolhattam volna, mert ismerősnek tűnt — törölt szét lompos bajusza alól egy mosolyt az öreg, majd így folytatta: — Oszt mire kiváncsi? — Mindenre. Például arra is hogy, miért ezt a nevet adta a lovának. — Sora van annak, kérem. De Szigetig van időnk, ha akarja, elmesélem. — Hallgatom. — Nyolcvanhét évvel ezelőtt, amikor születtem, és kinyitottam a csipám, az első tekintetem biztosan a lóra esett, mert ugye az apám is lovas gazda volt. Én *is neveltem, hajtottam jó párat. Fiatalabb koromban nagyon szerettem volna egy hátast, amire nem hámot, igát tesz az ember, hanem csak nyerget. Érti ugye? Szóval, amit csak szeretget, babusgat, amivel eljöhettem volna Övárra meg át a nagy Dunán a csallóközi rokonokhoz. Én ezt a lovat olyannak képzeltem, mint amilyen volt a Pálffyuradalomban az egyik gazdatisztnek. Szép sötétpely kanca s úgy hívták: Babett. Mint egy kisasszonyt. . . No ilyen úri passzióra nekem sohsem tellett, csak már most vénségemre . . . Mondják is a faluban, hogy van még egy lóbolond. Hát csak mondják. De kinek ártok én azzal, hogy időnként befogom Babettet — mert megülni már nem tudom — és beszekerezek vele a városba, vagy ki a határba, az ártéri erdőkbe? — De hát annak meg mi a haszna? Mert azt is mondják, hogy nem vállal fuvart, semmi terhet nem rak rá a szekérre, legfeljebb azt a szálas takarmányt, amit télire hord be a lovának. — így igaz. Nincs nekem szükségem fuvardíjra. Minden hónapban hoz háromezerkettőszázhatvan forintot a postás. Állatgondozó voltam a téeszben. Egyedül vagyok. Az asszonyt tíz éve, hogy eltemettem. Hat gyerekem mind a saját szárnyán repdes Hát minek kellene nekem a pénz. — Azzal is majdnem pórul járt, amit a takaróponyvában dugdosott. . . Az öreg hirtelen megrántotta a gyeplőt, mintha valami mellbevágta volna. Közelebb hajolt az arcomhoz és megkérdezte : — Hát ezt meg honnan tudja? — Attól a sebészorvostól, aki két évvel ezelőtt sérvvel operálta. — Teringettét — nevetett hangosan. —, hát maga csakugyan egy furcsa ember. Hogy mindent tud . . . — Egészen pontosan azért nem ismerem a történetet. Magától szeretném hallani. Az öreg csóválta a fejét. Akkor értünk a Mosoni Duna-ághoz. Átmentünk a hídon, és Guszi bácsi javasolta, hogy térjünk le a műútról. Olyan szép szurkos erdőt úgysem láttam még, amin át akar szerekezni. Mielőtt visszatértünk volna arra a bizonyos dugdosott pénzre, megkérdeztem — már az erdőben — miért hívják itt az ezüst nyárfát szurkosnak. — Hát. . . talán azért — magyarázta Guszti bácsi —, mert ez a fa — különösen rügyfakadáskor — olyan ragacsos nedvet ereszt, hogy úgy lehet vele ragasztani mint a szurokkal. — És miért hívják az erdőt feketének? — Azt már én sem tudom. De mellette a falut is Feketeerdőnek hívják. Talán azért — mutatott ostorával egy gyönyörű fenyőfapéldányra —, mert ilyen hosszú levelű fenyőfa is szereti ezt a tájat. — No, de a takaróponyvába dugott pénz... — Az ám — mosolygott az öreg és elkezdte a történetet: — Jött hozzám a főorvos úr előző nap, mielőtt a műtőasztalra fektettek volna és megkérdezte: elintéztem-e otthon mindent, mert ugyan az operáció nem vészes, de utána lehet, hogy hetekig kórházba kell lennem. Gondolkodtam. Egyszer csak a fejembe nyilallt, hogy a takaróponyvám kölcsön adtam az egyik sógoromnak. Abban volt az a kis pénz. De akkor már kaptam is a kalapom és hagytam a kórházat. Nem a műtőasztalt, ahogy elhíresztelték a falu-A rajkai tsz öntözött cukorrépa-táblája 24
