Magyar Vízgazdálkodás, 1984 (24. évfolyam, 1-8. szám)
1984 / 7. szám
ban, hanem csak az ispotályt. No, gondoltam hazafelé rohanvást, hogy ha a sógoromnak nincs lelke, hát én ihatok hideg vizet a pénzemre. — És? — Volt annak lelke, meg becsülete is, mert hiánytalanul visszaadta a pénzt. — És mennyi volt az a kis pénz? — Pontosan 317 ezer. Úgy raktam össze a háztájiban termelt ebből-abból, no meg a nyugdíjamból. — Teremtő ég! Gondolom mielőtt visszafeküdt a műtőasztalra, már a takarékba tette a pénzt. — Nem én. A gyerekeim ugyan már előbb mind megkapták a magukét, de ezt is szétosztottam. Vagyis inkább az unokáimnak. Az egyik a házépítésbe tette, a másik új bútort vett, motorbiciklit meg ezt azt. Szóval végül is jó helyre került a pénz, és nyugodtan mehettem vissza a kórházba. — A főorvos úr mit szólt, hogy meglépett a műtét elől? — Hát csak nevetett az eseten, amikor meg már lábadoztam, azt mondogatta a viziteken: maga száz évig fog élni bácsikám .. . DREG LEGÉNYEK... Feltűnő — már annak aki közelebbről megismeri a falut —, hogy sok az öreg legény. Különösen Dunakilitin és Feketeerdőn. — Mi a magyarázata ennek? — A rossz asszonyok! — mondta egy nős ember, persze kapatos hangulatban. Gondolom, a felesége nem borul a nyakába, ha a korcsmából hazatér. Faggatom K. Pistát — aki lehet, hogy bátyám lehetne — miért nem nősült meg. Nem talált magának megfelelőt? Magához illőt? — Nem is volt rá időm — kerüli ki a választ, majd mindenről beszél, csak a házasságról nem. Végül is amikor újra ide kanyarltom a szót, kerek perec kijelenti, hogy erről a dologról csak éjfél után lenne ideje nyilatkozni. Gondoltam, megviccelem, s egyik éjszaka, pontban éjfél után kopogtattam az ablakán. Semmi jel, hogy valaki észre vegyen bentről. Tán mélyen alszik, hiszen mint brigadéros lót-fut egész nap, istene a munka. Az ő területén, az ő embereivel soha nincs baj. Nála minden úgy megy mint a karikacsapás. Csak a házasság . . . Hiába kíséreltem meg néhányszor, hogy észrevétessem magam. így a viccelés rámégett. Szállásomra ballagva eltöprengtem azon, hogy a katonás öreg legény azért nem engedett-e be, mert volt valaki nála, vagy másutt töltötte az éjszakát? Kajánkodni persze könnyű, de azért a jelenségnek valami oka mégis van. Az özvegyaszonyokhoz fordultam. Azt mondja nekem egy élete delén pompázó asszony: — Jól teszik. Ne keserítsék meg egy nőnek se az életét. — No, de a családi tűzhely melege, a gyerekek öröme. Meg aztán az egyedüllét. Különösen öregkorban már. . . Csak hiányzik az élettárs.. . — Hát. . . igen, igen — bólogat az asszony, s eltemetett férjét említve könynyét törülgeti. — Az az élet normális rendje, hogy megtalálja két ember egymást. De ha tizenötévi házasság után úgy szakad szét a közösség ahogy a miénk, hát keserűségében az ember olyat is mond, ami már isten ellen való vétek. Mert hiába maradt itt a két gyerek, csak addig voltak mellettem, amíg el nem bírta őket a szárnyuk. Az egyik Pesten, a másik Győrben. Én meg itt egyedül. És hiába húztam le magamról a gyászruhát, ki hajol felém? No persze úgy, bagóhitre kellenék még most is, de tisztes szándékkal ki lépi át a küszöböm? De ha mondjuk fel is adnám a büszkeségem és beleesnék egy férfi karjaiba, hát ki viselheti el a falu száját? Meg a gyerekeim tekintetét? Akik így is ritkán járnak haza, s ha megtudnák, felém se néznének. — így pedig még is kár lenne leélni a hátralevő időt. — No, maga is csak menjen! És ne haragudjon, mert ahogy a korát saccolom, mert nem igen töri magát az ilyen magamfajta egyedülálló asszonyok után, de az ördög nem alszik. A szomszéd asszonyok meg árgus szemekkel nézik, hogy mikor megy ki innét. Még jó, hogy a házba nem hívtam. Ugye megbocsát nekem? Meg, persze, hogy meg. De ha ilyen erényesek itt az özvegyaszonyok, hát nem csodálom, hogy az öreg legények nemigen kerülgetik a házukat. Csak azt tudnám, hogy a lakásukban ki csinál olyan rendet, mintha asszonykéz munkálkodna, s talán még az ing is patyolatosabb rajtuk, mint egyik-másik nős emberen. De hát ezen kár meditáni. Ettől még a falu átformálódása folyik tovább, s egyszer talán a kíváncsiskodó, pletykás öregasszonyok sem botránkoznak meg ozon, ha egy élete teljében özvegyen maradt asszony még virágozni akar.,. A FALU ORVOSA A rendelőben nem lehet beszélgetni. A rendelési idő után meg kocsiba ül az orvos és sorra látogatja a fekvő betegeit. Úgy egyeztünk meg hogy este, vacsora után a lakásán keresem. De alig ültünk asztalhoz, innen is elhívták. — Mehetek veled? — Ha van kedved — mutat maga mellett helyet a kocsiban, s egy perc múlva már robogunk a másik faluba, vagy azon is túl, dűlőutakon, egy kisebb tanyaszerű településre. A doktor úr ellátja a beteget, megnyugtatja a hozzátartozókat, s megyünk vissza. De legalább olyan tempóban — már kint a műtőn — mint a beteg felé. — Csak nincs valami megkülönböztetett jelzés a kocsidon? — Nincs — mosolyog az orvos — de ismerik a rendőrök az autóm, s tudják, hogy hazafelé is olyan sürgős az utam, mint a betegekhez. — Keveset lehetsz a családdal. — Nem mondhatom, Sőt, több időm van most a gyerekekkel foglalkozni, mint amikor városban kórházi orvos voltam. — És hagytad a kényelmes, jól felszerelt kórházat, lakást, meg . . . — Ne folytasd — vág a szavamba —, mert nem ismered az itteni körülményeket. A rendelőm korszerű gyógyászati eszközökkel van felszerelve. De ha valami nincs, s az én tudományom is csődöt mond, úgy húsz perc alatt a mosonmagyaróvári kórházba, vagy annak szakrendelőjébe tudom eljuttatni a betegemet. Ami pedig a szolgálati lakásomat illeti, ez is olyan összkomfortos, mint a városi volt, sőt tágasabb. De a legnagyobb gyönyörűségem, hogy a gyerekeim jó levegőt szívnak, napfényes és tágas tereken hancúrozhatnak. És A Duna holtágaiban eldcrádója van a nagyüzemi libának 25
