Magyar Vízgazdálkodás, 1984 (24. évfolyam, 1-8. szám)
1984 / 1. szám
Gőzhajó Komáromnál okók miatt drágulni kezd a gabona, a kamara azonnal letiltja annak kivitelét, 1570-ben nagy árvíz pusztítja Csallóköz termését. Károly főherceg abban az évben megtiltja a megyéknek és az uraságóknak a gabona felvásárlását. Úgy látszik az 1573-bam is rossz volt a termés, mert Schönach Ferenc engedélyt kap, hogy Becsbe harmincad mentesen vihet bort, gabonát és mindennemű élelmiszert. A helyzet a század végére még rosszabbá válhatott, mert Rudolf király 1592. augusztus 22-én Prágában rendeletét adott ki, amelyben megtiltja az összes magyarországi hatóságoknak a határon túlra való gabonakivitelt. Az 1649. évi országgyűlés 92. cikkelye elrendeli, hogy a végházakinál figyelemmel kísérjék a szabályokat (vagyis az ármegállapításokat, a In mi túriakat). Később, az 1659. évi 23. cikkely elrendeli, hogy a pozsonyi mércét kell alkalmazni egységesen az addig használtaik helyett. Városunkban és vidékén addig a komáromi mérce volt haszíná latban. 19 és fél komáromi mérő tett ki 31 bécsi mérőt, és 32 bécsi mérő egy bécsi muthot, az akkori gaibonamértékegységet. Komáromban a gabonakereskedés a 18. században vesz legnagyobb lendületet, amikor az itt letelepedett és nagy üzleti tőkével rendelkező rácok a bánáti búzát raktározzák és innen indítják Ausztria, valamint más országok felé. Az 1737. évben három komáromi kereskedő (Újváry Mihály, Lukács István és Thaly Ferenc) köt szerződést a kincstárral, hogy saját fedett hajóján (Csonkaréty Károly ezeket az Élet és Tudomány 1982. évi 47. számában búzás, bőgő vagy bőgős hajónak nevezi) Belgrádba vagy Palánkéra zabot és árpát szállítson a hadsereg számára. Két év múlva szintén adnak szállítási megbízatást (Szeppi Istvánnak és Hidegh Józsefnek) 2500 mázsa gabonára. 1742-ben Rötth, Sztankovics és Csepy komáromi kereskedők szállítottak 3355 mázsa lisztet 404 hordóban. A gabonakereskedelemben Komárom és Győr versenyez egymással. A 18. századiban még az előbbi vezet, sőt a napóleoni háborúk alatt a legnagyobb fellendülés időszakát éti. A következő évtizedekben, főképpen a 19. század közepétől a vezetés átmegy Győr kezébe, s leszáll a komáromi gabonakereskedés alkonya. Szarvasmarha-kereskedés A 16—17. század gazdálkodásának egyik legfontosabb ágazata a szarvasmarha-kereskedés volt, amit főképpen az alföldi hódoltsági városok (Debrecen, Kecskemét) bonyolítottak le. Az ország és a szomszédos területeiken át vezették a hajóutak. A hosszú utat csak azok az állatok bírhatták ki, amelyeket téfennyáron kint tartottak a (legelőkön. Legtöbbet Bécs és onnan a német területek felé hajtottak ki, de sok állat érkezett Morvába, és Légrádon át Velencébe is. Kontárom, főképpen a legnagyobb török terjeszkedés után, kívül esett a fő marhahajtási vonalakon. Csak a Dunán inneni vidékekről Szlavónia és Olaszország felié igyekvő marhakereskedők keresték fel néha a várost. Az 1559. évben pl. 1500 marhát úsztattak át a Dunán, ezt megelőzően, 1554-ben pedig 1936 darab után fizettek vámot. Komáromnál még a szomszédos Érsekújvár is forgalmasabb volt, melynek hídvámosa szerint a Nyitra folyó hídján egy év (1587—1588) alatt 84 284 ökröt hajtottak keresztül. Komáromban a sók igazságtalanság is visszavetette a marhakereskedelmet. A bécsi udvar, ha mór nem tudta fizetni katonáit, engedélyt adott bizonyos számú szarvasmairlha behajtására (elkobzására). Az 1549. évben egyebek között Bornemissza Tamás nagyszombati kereskedő 800 ökrét foglalták le. A Komárom felé irányuló marhahajtóiból az itteni erődítmény urai is szívesen szedegették a vámot. A magyar 'kamara egyik 1571. évi leiratában olvasható, hogy a mathaikereskedőket az erődítményben zárva tartják, mert a zsarolásnak nem engedelmeskedtek. Sókereskedés A régi Magyarország és Erdély sóbányái kimeríthetetlen forrásul kínálkoztak, a 16—17. században hasznot mégis alig hoztak. Ennek oka főképpen az osztrák gazdaságpolitikában keresendő. Az alsó-ausztriai kamara (már a 16. század derekán azon mesterkedett, hogy a Salzkammergútban főzött sót a magyar városokban elhelyezze. A dunai forgalom segítségével először az ország nyugati részét árasztották el, a katonaság révén pedig a 17. század végére már egészen Szerbiáig eljuttatták. A magyar sóra, hogy a versenyt ne bírja, több alkalommal magas adót vetettek ki, de szabadalmaikat is adtaik a vele való kereskedésre (1628-ban Francesco Ghiesa és Antonio Binago vette át), majd 1680-bain monopóliummá igyekeztek tenni a vele való kereskedést. A só szállítója leginkább Szeged és Debrecen volt. A debreceniek Győrt, Komáromot, valamint a közeli folyó menti városokat látták el. A sót a hajóktól szekereiken szállították tovább. Az 1553. évben a kamara megengedi Lymkh Kristóf komáromi vámosnak, hogy Komáromban és Győrben 100 Pfund Khuelf Saiz-ot (sót) eladhat, s azt vám- és ha rm i ncadmentesen szállíthatja. Miksa 1567-ben elrendeli a komáromi és a győri sókamrák felállítását. Nemsokára a bécsi sóhivatal (Salzamt) már évi 400 Pfund sót küld a komáromi sókamarának. Később is utasítják itteni intézőjüket az ellátás biztosítására, valamint arra, hogy az árut Nagyszombatból hajón számítsák Komáromba. Komáromba a magyar só szállítását hosszú időn keresztül tiltották. A lakosság kénytelen volt osztrák sót vásárolni, leginkább a katonaságtól, amely zsoldja pótlásához sóadagot (saláriumot) kapott. A komáromi sólkereékedés a 18. századot bezárólag, az 1711—1720. években érte el legjobb időszakát. 1720-ban a városnak ebből 78 254 forint volt a bevétele. A folyóvizek partján levő sóhivatalaknaík alig volt kiadásuk, ellenben ott, ahol a sót szárazföldön kellett szállítani, már nagy összegek vesznék el. Piaikereskedés Komárom, akárcsak a többi Duna menti város, a<z elmúlt századokban a legnagyobb halak (a tok-félék, köztük a vizáik) fogására és értékesítésére volt berendezkedve. Ezek a halak Csallóköz meleg és tápláJékdús vizein túlra (Pozsonyig vagy Becsig) sohasem úsztak fel. Ha tehát mondjuk az osztrák területeken legnemesebb halainkat fogyasztani akarták, gondoskodni kellett az odaszáUítáSukróil. akár szekéren, akár vízi úton történt, feltétlenül szükséges volt az áru legalább egy részének a tartósítására, még akikor is, ha kialdkult módszerei voltak az élő állapotban való szállításnak. (Szilágyi Miklós: A szárított hal címen érdekes, idevágó írást közölt a Szekszárdi BBAM Évkönyvében, VI—-Vll. 1975—1976. 137—169. oldal.) Vagy szekéren hordókban, vagy a Dunán hajókban és bárkákban érkezett a hal a távoli piacokra. Hogy a szállítás folyamatos legyen, az uralkodó körök a lehető legnagyobb kedvezményeket igyekeztek biztosítani a hallketreskedők számára. Mivel a hazai kereskedelmi érdekeik úgy kívánták, hogy az idegenek kiváltságait ne tartsák be, egészen a 14. századtól az 1700-as évek elejéig folyott a harc azok kicsikarásáért, illetve a mi részűinkről a megszüntetésükért. A legtöbb kellemetlensé-19
