Magyar Vízgazdálkodás, 1984 (24. évfolyam, 1-8. szám)

1984 / 6. szám

A KUBIKOSOK EMLÉKÉRE A kordélyszállás égése Nagypéntekről nagyszombatra virradó éjjelen, 1907-ben az eget és a föl­det magasra törő lángoszlopok vi­lágították meg a Maros jobb oldali töltése mentén Leién, a Sulymos nevű határrészen, a Feketecsárda nevű gát­őrháztól 700—800 méterre. Fölszállott a vörös kakas. Sarnyai Jánoséknál — Maroslelén — leltem a „kordélyszállás égésének” nyo­mára. Az Alsótiszavidéki Vízügyi Igaz­gatóság levéltára semmit nem őrzött meg az eseményről. így a szájhagyo­mányra hivatkoztam. Kovács Pali bácsi vízügyi ember volt 1951-től kezdve, s 1957—1974-ig gát­őr a makói központi gátőrháznál. Vele kezdtük el göngyölíteni az em­lékezés fonalát. Szóba jöttek élők és holtak; élő leszármazók, akik valamit tudhattak, hallhattak az egykori tűzeset­ről; a szentesi, csongrádi kubikosgazdák, a hódmezővásárhelyi Vízügyi Szakasz­­mérnökség, majd az itt irattárat rendező Alácsi Lajos nyugdíjas technikus. Az első töltéserősítés az 1900-as évek fordulójának környékén lehetett. Néz­zük a gátőröket! Nagykarikán; Sándor Imre, Feketecsárdánál: idős Lucza La­jos, Vetyeháton: Sike nevezetű. Már valamennyi elhunyt. Vetyeháton — most — Balázs Máté, nem régi ember a gáton . . . Árva András, aki egyébként lelei származású — most makói közpon­ti gátbiztos — már többet tudott; — Ignácfoknál van az a tó . . . Az öreg Annus Józsi bácsi és Kocsis Imre (leleiek) néhány évvel ezelőtt, mint víz­ügyi emberek dolgoztak e határrészen, s munkájuk során üszkös fadarabokat találtak a földben. Valami depó (ital­mérőhely) is volt ott, s talán az gyul­ladt ki először... Ö az édesapjától hal­lott valamit erről az esetről . . . De hogy ez a borzalmas tűzeset megtörtént, az szent! Békési Jánost, Szalma Mihályt kérdez­gettem, azután Vincze Ferencné Mátó Máriát, akik valamennyien leleiek. Ez utóbbi kedves adatközlőmnek édes­anyja Igaz Etel volt, akinek testvére pe­dig Igaz József, aki maga is a neve­zetes tűz áldozata volt. Mátó Mária néni 1907 Szilveszterének éjszakáján szüle­tett. Szüleitől, s rokonságától hallott a tűzről, mely megégetett embert és ál­latot. Vincze néni így emlékezik: — Igaz József édesanyám testvére, aki 18 évesen kocsisként szolgált annál a vállalkozónál, aki a töltéserősítéshez földet hordó kubikosok gazdája volt. A mérnököket is hordozta le, s föl. A kor­­délyos, digós kocsisok — a mentett ol­dalon — egy kétvégjászlas, hatalmas, földbe ásott oszlopokra szegeit palincs­­deszkákból készült, a tetején kátrány­papírral fedett, úgynevezett digószállá­­son laktak — egy helyiségben a lovak­kal. Ezt a digószállást, ahogyan halad­tak feljebb-feljebb a töltéserősítéssel, mindig újabb és újabb helyre vitték; szétszedték, majd újra felállították és használták. — A digószállás nagypéntekről nagy­szombatra virradóra égett le, amikor még a harangokat sem verhették félre, mert ebben az időben a katolikus temp­lomban csak a kereplők szólalhattak meg a toronyban. — A vállalkozó nagypénteken nem fi­zette ki a munkabért. Csak szombaton akarta kifizetni azt. A digósok közül töb­ben hazamentek Algyőre: Gyevibe. — Az ittmaradtak közül vitte volna valaki a többi keresetét is haza, hogy legyen egy kis pénz a háznál a húsvéti ünnepekre. Nagypénteken Józsi bátyám hazavitte a vállalkozót Makóra. Gaz­dája mondta, hogy maradjon benn, aludjék a makói istállóban. Józsi bá­tyám hajthatatlan volt. Fogta magát, s kihajtott a digószállásra. Pedig nem volt italtszerető legényember. Künn kifo­gott. Rendbe tette az állatait, majd lefe­­küldt aludni. — Halottá egy idő múlva, hogy a töb­biek zajongva hazatértek a lelei kocs­mából, s lefeküdtek, ki ide, ki oda, az istálló szalmájára. A tűz cigarettából vagy pipából eredt? Senki nem tudja. Szalma Mihályék úgy hallották, hogy a petróleum lámpát verték le a digósok az istállóban. Baráth Lászlóné, Rácz Berta tanítónő, aki hosszú ideig lakott és tanított Maroslelén, úgy hallotta, hogy a viharlámpát a lovak verték le, s az okozta a katasztrófát. A 102 éves Kúrái Györgyné Kovács Piroska, aki a század­­fordulón lett lelei asszony, pipáról hal­lott. Vincze néni tovább mesél: — Józsi bácsi akkor ébredt fel, ami­kor már égett minden. Subáját magára kanyarintotta. A nagy füstben tájékozód­ni nem tudott. Mindenki üvöltőt, jajga­­tot. A lovak tomboltak, toporzékolva szaggatták volna a köteleiket. Recse­­gett-ropogott a fa. Kijutni szinte lehe­tetlen volt az épületből. Közben a digó­szállás éjjeliőre ordítva berohant Leié­re, segítségért kiáltozott. Jóska bátyám próbálta leverni a közelben levő pa­­lincsokat a földbe ásott oszlopokról — kézzel és lábbal, de biz azokkal nem bírt, csak akkor, amikor azok annyira el­égtek, hogy engedtek már a kétségbe­esett rúgásoknak . . . — Amikor már akkora helyen leverte­­lerugdosta az égő parázsló palincsdesz­­kákat, amelyen kifért a tüzes katlanból, kibújt a zsarátnok-lyukon az épületből. De akkorra már a lábai — egyébként derék, szálas fiatalember volt — s a hasa is megégett. A ruha és a suba is leégett róla. Pár száz méternyire volt a Csanádi püspöki uradalom kertész­háza. Nagy kínok között elvonszolta magát a kertészház ablakáig, s ott be­kopogtatott. Az ablakon kinéztek. Le­égett róla a ruha, a suba, és minden. A kertészházban lakók nagyon megijed­tek a ruhátlan, égett embertől. Nem engedték be, mert féltek. — Ameddig ki volt a lába a subából, annyira megégett, hogy a hús szakado­zott le a csontról. Mégis tovább von­szolta magát a felső folyás mentén, a néhány száz méterre levő Feketecsárda nevű gátőrházig. Itt Kiss Imre volt akkor gátőr, aki emberségesen, menten párt­fogásba vette. Az égett részeket bekente édes disznózsírral. Azután kapta a víz­ügyi telefont. Felcsengette az alsó folyás menti, vetyeházi gátőrház Török nevű gátőrét, aki menten ugrasztottá az istál­lóban alvó béresét, mondván neki, pat­tanjon lóra! Vigye a hírt Igaz Mihály nagyapám tanyájára, hogy mi történt Jó­zsef nevű fiával. Még utána kiáltott a lobogó gatyában lóra ugró béresnek: — Miska bácsi fogjon be, és vigye a gyerökit a makói kórházba! — Nagyapám gyorsan befogott, s to­ronyiránt, lóhalálában vágtatott lőcsös parasztkocsiján a Feketecsárdához. A fiút feltették a kocsiderékba tett szal­mára, betakargatták, s bevitték a makói kórházba. Józsi bátyám észnél volt a kocsin is, meg a kórházban is. Mindent elmesélt a történtekről — onnét tudom én is. Józsi bácsi akkora és olyan fokú égési sebeket szenvedett, hogy nagy­szombat este a makói kórházban bele­halt sérüléseibe. Makón, a római kato­likus temetőbe temették el. Rajta kívül még hét ember égett meg, s esett a tűz áldozatául. — Leién (azután lett még Püspökiele, majd Maroslele) temették el őket a te­mető bejáratától bal oldalon levő — úgynevezett temető árkába. A leleiek , Égöttek" néven emlegették, s emlege­tik őket. Vincze néni édesanyja, s ő is, de más leleiek is rednszeresen vittek virágot az Égöttek sírjára — saját ha­­lottaiknak tekintve őket —, és égettek gyertyát mindenszentek és halottak nap­ján . .. A lovak zöme is benn égett a digó­­szálláson. Két ló valahogyan kiszaba­dult — amikor már elégett a jászol­koszorú előttük —, s összeégve a lelei, úgynevezett téglaházig elvánszorogtak. Ott pusztultak el. A digószállás éjjeliőre felverte a fa­lut. De mire a leleiek kiértek, már majd­nem minden elégett. Csak azt látták, hogy a közeli püspöki Sándormajor bé­resei lajtokkal hordják a vizet az ura­dalmi kútból, s locsolják az ordító, égett embereket. Pedig volt ott, a digószállás mellett egy ideiglenesen ásott földkút, amelyből ittak a digósok és a lovak. Erről idegenek nem tudtak. Vincze néni édesapja Mátó Pál is ki­szaladt Leiéről a tüzet oltani, de akkor­ra már nem volt semmire mentség. Mária néni 15—16 évvel a tűzeset után a püspöki uradalomban dolgozott, s a digószállás környékén, a súlymosi S-kanyar melletti részen égett deszká­kat, kátránypapírokat látott szerteszéj­­jel. A helyhez közel két hatalmas nyárfa áll, melyek élő tanúi lehettek a borzal­mas tűzesetnek. 19

Next

/
Oldalképek
Tartalom