Magyar Vízgazdálkodás, 1984 (24. évfolyam, 1-8. szám)
1984 / 6. szám
Osztrák nádfeldolgozó gép HOGYAN CSINÁLHATTAK? A szomszéd van otthon, Debrődi László, a morotvás világ élő tanúja. Kijön az eresz alá. Úgy vizslatja, mintha sohasem látta volna. Valóban szemügyre veszi. —• Hát bizony igen megvedlett, hiába is húznék ki egy szálat, nem tudnám ráfogni, hogy fényes volt, és acélos górcső. — S az olyat hol vágták? Miért is titkolná. Le vannak már fülelve rég azok a lelőhelyek. — Holtágban olyan nincs, csak a sziken, a sós talajokon ... de azt megmondom, ez nagyon drága anyag. Az efféle öreg tetőket termelőivel verték föl, független a hosszúságtól. A tetthelyen a mester úgyis kettéválogatta, hosszabb, rövid, hosszabb, rövid. Aztán jött a rakosgatás. Az ereszre egy hosszú deszkát rászegeztünk, hogy a sorba fektetett kévék (elterítve!) le ne csúszhassanak. Figyelje azt a varrathoz hasonlatos csíkot. Hát az a köre! Saját anyagával a nádat vízszintbe, végigkorcoltuk. Az első sort, majd a másodikat is; a padlásléchez vagy a horogfához dróttal fogattuk. — Az újabb sorokat hogyan rakták fel? — Lépcsőzetesen, de a végén felveréskor a tetejezés oly simává alakult, mint az üveg az ablakban. Két ember kellett hozzá, egy padlásra a tűvel. Végül, hogy a veréb, a madár ki ne rugdossa, a gerinctől le egy ötven centire egyenes, akár ágakkal, lécekkel vagy éppen náddal megerősítettük a viszahajtást, mert ugye a szelemen fölött túlnőtt az utolsó pakolás. Ujjait egymásba kulcsolva imára tartja: „így ni!" Nem vagyok látnok, nehéz elképzelnem. Behív. Az asztalon gyufaszálakból kirakja az első, a második, s még a harmadik sort is. így már könnyebb, habár a tutajt még csak most veszi észbe; ez a „végbefejezés” csínja-bínja. — Elismert-e valakit mesterének? — Képzett mestere „ennek a szakmának” nem volt. — De hát csak eltanulta! — örökség gyanánt. Inkább csak ellestük ! — Mit kértek érte, mennyit? — Hű, sokat, sokat. Hogy példába vegyük, ma ötszáz forintért már nem hinném, fölmásznak-e ücsörögni a tetőre. Napjában. Kapok még útravalóul néhány szakmai tanácsot: — A vastagság ötven-hatvan centinyi legyen, igaz-e fiam? A költői kérdés valóban a fiának szól, s ő nem is válaszol. MÁSOK MÁSKÉPP CSINÁLJÁK — Más a technika! — hallgatja végig az öregek idejétmúlt aprólékos módszerét Bodnár József Balmazújvároson. Almélkodom. Annál is jobb van? — S az hogy lehet? — Ezelőtt ugye szerfás volt minden hodály, s csak a nád volt rajta egyedüli hagyomány. 1980-ban, '81-ben, de még '82-ben is juhtelepek tömkelegé épült, s elképzelhetni, hogy teljesen más betonszelemenekre dolgozni. — De ki tanította meg? — Nyugati tetőfedő mesterek szóltak hozzá a mi ősi felfogásunkhoz, amikor Hortobágyon jártak, mert csak a kínlódást láthatták, példának okáért egy nyolc méter magasságú épületnél. Ahhoz külön állást ácsoltak a mieink, és úgy gebeszkedtek feljebb, feljebb. — Tehát mi a fortély? — Lentről varrunk, a földről. — De hát magas a hodály! — Éppen azért! Egy hosszú lécre erősített tűvel, az, aki lenn áll, belebök a nádba, aki pedig a taposófán áll (vagyis kívül a tetőn), a drótot, azt a háromnégy milliméter vastagot, befűzi, és öltöget kegyetlen rántásokkal. Csak dróttal korcolunk. Ezerszer könyebb, mint a nád saját anyagával bíbelődni, összerepedett tömpe körmei között táncol a pálinkás pohár. Sóhajt: — De rossz varrni betonra! Am a nagyivániaknak Darvason, amikor megmutattam, összecsapták a tenyerüket. A módszert azonnal átvették, megtanulták ... Az öltés maga is megváltozott — már nem hurkosán öltünk, időt veszítve, hanem minden egyes öltést elkötünk, s ez erősebb is, elmozdíthatatlan. — Vessük össze a cseréppel a nádat. — Akkor lehet, hogy magam mellett beszélek. — Nem baj. — Tizenhat cserépből van ki egy négyzetméter. Ara körülbelül 170 forint. A negyven centiméter vastagságú nádtető megeszik nyolc-tíz kévét. Szorozzuk tizenöt forintjával. — Mégis azt mondják, hogy a nád a drágább. — Pedig a cserép alatt sűrűbb a lécezés. Nem tudom. A munkát is meg kell fizetni! Egyébként cserép alá jószágot?! És a nádtető, ha jól van megcsinálva, az a nagy bolond szél, ami a napokban is dühöngött, csak hodályostúl kaphatja fel. A nádat száz év múlva is csak becsülni lehet. Szalai Csaba 18 Tájkép — aratás után
