Magyar Vízgazdálkodás, 1984 (24. évfolyam, 1-8. szám)

1984 / 6. szám

üzemi vízművek termelésével azonos nagyságrendűek. Békés megye mezőgazdasági üzemeinek telephelyein 1981-ben összesen 771 db fúrt kutat üzemeltettek vízellátó rendszerrel. Az egy kútra vonatkoztatott átlagos víztermelés kereken 70 m3/d, mely mennyiség egy 50—80 l/p hozamú kút termelésének felel meg. A térségre jellemző kútvízhozamok ismeretében kitűnik, hogy a kutak alacsony kihasználtsága jelzi a vízművek más célra, vagy fejlesztésre való alkalmasságát.” Ugyancsak ők állapítják meg, hogy „a termelt víz tárolására, a szolgáltatás kiegyenlítésére összesen 6887 m3 magastároló-, 3297 m3 szolgálati medence és 1323 m3 hidroforkapacitás üzemelt, ami összességében megfelelő tárolókapacitás-aránynak tekinthető."

BAGOSI-OBERT bemutatják a Békés megyére jellemző üzemi vízmű működését és a többi közt rámutatnak arra, hogy a megyében gyakori az a megoldás, amikor „az egymáshoz közel levő állattartó telepeken közös rendszerről történik a vízellátás. Ez előnyös, mivel két kútból történő víztermeléssel az üzembiztonság jelentősen megnő."

FÁBIÁN László dolgozata arra hívja föl a figyelmet, hogy az eddigi jó példák és tapasztalatok alapján növelni kellene a közüzemi vízmű vállalatok és a mezőgazdasági üzemek közötti együttműködést.

KOCSONDI—VARGA dolgozata a mezőgazdasági vizellátó-vizkezelő rendszerek egységesítését, tipizálását, mintatechnológiáinak kidolgozását sürgeti a gazdaságosabb gyártás, tervezés és üzemeltetés érdekében.

A témakör összefoglalásául azokat a javaslatokat idézhetjük, amelyek PALLÓSNÉ—TÓTH—DEÁKNÉ dolgozatában is szerepelnek, s amelyek egyikére-másikára a többi dolgozat is rámutat, nevezetesen :

— Vízügyi területi hatóságonként egységes adatbázist kell létrehozni a víztermelő helyekről, beleértve a mezőgazdasági üzemi vízműveket is.

— Az ivóvízminőségű felszín alatti vízkészlet védelme érdekében a kutakat rendszeres mennyiségi és minőségi ellenőrzés alá kell vonni.

— A mezőgazdasági nagyüzemeknél el kell érni, hogy csak ott vegyenek igénybe ivóvízminőségű vizet, ahol az élelmiszertermeléssel kapcsolatos szigorú előírások azt indokolttá teszik.

— Az egyes települések víziközmű ellátásának megoldásánál figyelembe kell venni a lakossági, a mezőgazdasági és az egyéb érdekek térbeli és időbeli öszszehangolását. A szabad ivóvízkapacitással rendelkező, jól védhető mezőgazdasági célú vízműveket — ahol lehet — a lakosság ellátására is igénybe kell venni.

— Felül kell vizsgálni a technológiai normákat és fel kell tárni a többszöri vízfelhasználás alkalmazásának területeit.

— Olyan gazdasági szabályozó rendszereket kell kidolgozni és alkalmazni, amelyek elismerik és preferálják a víztakarékos és vízkimélő eljárásokat; ok és cél szerint differenciáltan kell szabályozni a meglevő vízhasználati díjakat, amiket az 1/1970. sz. OVH rendelet csak részben rendezett.

— A fejlesztés során gondoskodni kell a jól szabályozható üzemi vízműrendszerek kialakításáról és kellő tartalékokkal rendelkező üzemeltetésükről.

— Kooperációs kapcsolatot kell teremteni a területi víz- és csatornamű vállalatok és a mezőgazdasági üzemek között (pl. közös szervízhálózat megteremtésével).

A szennyvízkezelés, elhelyezés és hasznosítás kérdéseire áttérve az előadó többek között az alábbiakra mutatott rá :

A mezőgazdasági üzemek és a hozzájuk szorosan kapcsolódó, kimondottan mezőgazdasági jellegű települések — a falvak, községek, egyes kisvárosok — szennyvízkezelésének helyzete igen rossz, mind a vízellátáshoz, mind az egyéb területek szennyvízkezeléséhez képest erősen elmaradottnak mondható. A legfrissebb felmérések szerint a falusi lakosság csatornázottsága csupán 4— 4,5%-ra tehető, a mezőgazdasági üzemi telephelyek csatornázottsága pedig még ennél is kisebb mértékű. Ez igen rossz helyzet, hiszen a kistelepülések az összes hazai település több mint 90%-át teszik ki, ahol a lakosság 32%-a él. Ha a közműfejlesztés tendenciáit a különböző település-nagyságrendek szempontjából vizsgáljuk, megállapítható, — és itt engedtessék meg, hogy Varga Miklós, az OVH elnökhelyettese nemrég készített tanulmányából idézzek — „ ... ha lassú ütemben is, a városokban a csatornázás mértéke közelít a vízvezetékéhez, a községekben azonban már ma is látszik a behozhatatlan lemaradás. Ez a községek szennyvízelvezetésének új megítélését igényli."

Az idézett tanulmány fölvázolja a következő 20 év csatornázás-fejlesztési koncepcióját, amely szerint — a községi közcsatornázásra előirányozható maximális mértéket és nagy anyagi erőfeszítéseket figyelembe véve is — 2005-ig annyi lesz elérhető, hogy „az 5000 fő feletti nagyközségek 85%-a csatornázható lesz, a 3000 lakosú településeken pedig elérhetjük az 50n/o-os csatornázottságot." Ezért a nem csatornázott településeken és a mezőgazdasági üzemi telephelyeken előtérbe kell kerülnie az ún. „házi csatorna” alkalmazásának, valamint a helyi kezelés és elhelyezés módszereinek. Ezeken a területeken — ismét az elnökhelyettesi koncepciót idézve — „a műtárgyas szennyvíztisztítás mellett egyre jobban el kell terjeszteni a szennyvizek mezőgazdasági elhelyezését, hasznosítását, valamint a tavas tisztítás különféle módjait, különösen ott, ahol a szennyvízterhelés idényjellege" ezt méginkább indokolja.

Ez a koncepció tehát differenciált ellátási szinteket irányoz elő, és a témakörünk szerint érintett területen a nagyfokú lemaradás felszámolásában az eddigieknél jobban számol a helyi fejlesztési erőforrások, a helyi adottságok és helyi kezdeményezések igénybevételével. Hangsúlyozza, hogy a „fejlesztő munka fenti elvek alapján minden területen, — beruházási eszközzel, üzemeltetési költséggel, energiával, azok valamennyi tényezőjével — takarékosabbá válik. Az egyszerű szennyvíztisztítási módszerek alkalmazása pedig az öntözés és a szennyvizes halastó-gazdaságok esetén termelési többletet, hasznot hoz.

Az állami dotációt igénylő szennyvizes infrastruktúra így válhat termelést segítő tényezővé."

Ez a megállapítás — amivel nagyon egyetérthetünk, —- vonatkoztatható a településeken kívüli mezőgazdasági telephelyek szennyvízelvezetésére és kezelésére is. Mindez annál fontosabb, mivel a helyzet megoldatlansága a talajvizeket veszélyeztető főbb szennyezőforrások egyike.

A falusias településeken és a mezőgazdasági üzemi telephelyeken nagy és egyre növekvő gondokat okoznak a helytelen műtrágya-tárolás okozta szennyezések is, amelyekre SZABÓNÉ—• JOÓ—VENYEGEI mutat rá Vas megyei példák nyomán, öt tsz- és két AG- major esetén részletesebben ismertetik, és egy 55 műtrágyatárolóra kiterjedő vizsgálat eredményei alapján értékelik a megyei helyzetet. Megállapítják, hogy a vizsgált tárolóhelyek 80%-a szabadtéri, többnyire a települések szélén helyezkednek el. „A zsákokat és az ömlesztett műtrágyát 33 telepen a talajon, minimális terepelőkészítést követően helyezik el. A talajon tárolt műtrágya 17 esetben ivóvízszerző helytől, vagy lakott településtől legfeljebb 300 m távolságra van. A betonburkolattal ellátott tárolók nagy része sem mentes a külvizektől. A műtrágya a csapadékkal lemosódhat a környező talaj felszínére, majd oldódva beszivároghat a talajvizbe.” A műtrágyakezelésre vonatkozó előírásokat és „ ... a környezetvédelmi szempontokat a tárolók kialakításánál, üzemben tartásánál csak kevés esetben tartják be, erre utalnak az ismertetett esetek is. Mind az üzemeltető gazdaságok, mind a minősítő felügyeleti szervek — a panaszolt eseteknél tapasztaltak szerint — a tárolás megfelelőségét inkább csak vagyonvédelmi szempontok alapján értékelik."

Kilenc pontos javaslatukban a szerzők a többi közt a műtrágya-tárolók felülvizsgálatát, veszélyesség szerinti kategorizálását, ellenőrzését, biztonságos kialakítását, valamint a tárolás körülményeinek szigorúbb szabályozását sürgetik.

Az I. szekció következő előadását dr. Szigyártó Zoltán, a műszaki tudományok doktora tartotta meg „Mezőgazdasági vízrendezés” címmel. Az előadó a bevezetőben rövid áttekintést adott hazánk vízrendezésének fejlődéséről, majd napjaink problémáira áttérve többek között az alábbiakra mutatott rá:

Az első probléma, amit érintenünk kell, a mezőgazdasági termelés területi egységének, a táblának a vízgazdálkodással szemben támasztott igényeihez kapcsolódik. Egy-egy táblán azonos növényt termesztünk, s a növénytermesztés alapvető igénye az, hogy — a növény megfelelő vízellátása, pontosabban a talajban a megfelelő víz- és levegőarány biztosítása mellett — a szükséges agrotechnikai-növényvédelmi munkákat a növény szempontjából szükséges időben és a teljes táblán egyidejűleg végezhessük el, vagyis, hogy az e célra szolgáló munkagépek mozgását a talaj kedvezőtlen nedvességállapota ne befolyásolja.

A tábla vízrendezésének hármas igényt kell kielégítenie;

2