Magyar Vízgazdálkodás, 1984 (24. évfolyam, 1-8. szám)

1984 / 5. szám

A BODNÁR-BRIGÁD KÉT ÉVE

örökre otthagyták a korhadó füzek társaként. Leomlott tanyát keresgél a szem, hátha ott van valahol a gallyak közt álcázva. Nincs. A szekér elé tavaly még lovak voltak fogva, így hordták ki a tóból a kévehegyeket.

Arrébb mint egy kaszálón, hadirendben kazalnagy kúpok. Itt nem halhéjba rakják. Minek? A szúrópróbákat (száz kéve van egyben-egyben) állja a becsület.

— Egyszer, már a nevét meg nem mondom, hogy ki, egy dolgozónk a magáéhoz pakolt a többiekéből. Elkapták. Alig tudtam máshová elhelyezni, egy évig el kellett, hogy tűnjön innen a szem elől . . .

MOCSÁRJARÓ . ..

Valóban különleges gép a Seiga, a tó nádrengetegében úgy futkos, akár egy magát jól kiismerő mocsárjáró szörnyeteg. Széles ballonkerekei feketén csörtetnek. Megálljt intünk — hágcsóján felkúszunk a pihéktől havas aratókhoz. (Ök már azok!) Hol van már az RS—09-es traktoros kasza, amelyik csak vágott. Nagyot fordult 1967 óta a nádasban is a világ.

— A Seiga úszik is? — szívom teli a tüdőm idefönn friss, hószagú levegővel.

Nem állítanám, hogy három kezelője egymás szavába vág.

Az idő rohan, nekik a perc is drága, kéveszám után fizetik őket.

— Csak a zsombékot nem szereti — mondja az egyik kedvetlenül, kötelességből a szürke, ólomszerű táj unalmával. Annyit azért elárulnak, hogy a zsombékos halmok tetején prímán elbukdácsol a hárommillió forintos dán gép. Nem erről van szó, hanem a zsombék közé szorulásról.

A jégen? Azon szalad, nagy teljesítményeket produkál.

— Hóban, a három Seiga két hét alatt 120 ezer kévét „lenyomott". Bekötözve I

összeadogatom Hegyi Lajos, Deli József, Czinege Sándor keresetét. Szép summa: huszonkétezer forintra rúg az idény hónapjaiban, a pilótáé most van annyi, mint Bujdosó Attiláé.

— Munkaruhát ad-e a gazdaság?

Viccelnek:

— A sapka kivételével.

— Teát mínusz 2 foktól . ..

Lekászálódunk. A dán csoda feldübörög, már fordul is egyet. Kéverakományát pótkocsik várják, hogy aztán a telepen az osztályozó kezek alá kerüljön. A nem szabályos halastó (vésztározó) porongháta — ez benne az érték! — leadja az idén is a termést.

Száraz volt ugyan a nyár, de elfogadható eZ a nád. Pattog a köröm rajta. Nem is állhatom meg, hogy ki ne fecsegjem.

Egészen kereken dollárból egymilliót hoz nyugatról.

A kiskaszások keze munkája is benne!

A „Nádtransz”, mióta a cégbíróság jegyzi, néprajzos körökben ismerősen csengő név, de én már csak úgy hívom őket, a Bodnár-brigád. Székhelyük Balmazújvároson van felütve — hogy Így fogalmazzak. Nem más az, mint a falu szélén, de ott is kinn, Bániakon egy családi ház.

Bevallom, előbb föl-fölnevettem: milyen nagyképűen hangzik: Nádtransz!, de Molnár Imre, Molnár Mihály, Varga László és Bodnár József füle mégsem fogott fal sót.

— De miért ez jutott eszetekbe?

A zömök, göndör hajú József egyszerű magyarázattal ültet le.

— Meguntuk már, hogy egy lapra sem fér rá, ha kimondjuk, kik vagyunk: nádat arató, tetőfedő, kereskedő, gazdasági munkaközösség. Ha az orvoshoz ment az ember, ha a hivatalba, ilyen hosszúra nyúlt a nevünk. Utólag így keresztelkedtünk ki.

Közben úgy érzem, hogy zavarok, mert a család a képernyőhöz ül a Coloniallal bebútorzott szobában.

— Nem baj, átmennek — szól hangosan, parancs nélkül ez a mindig mosolygós József.

— De akkor nem látják . . .

— Ne törődj vele, van még szoba, van még tévé, csak egy ajtóval arrább.

Az asszonyok átlibbennek.

— Szóval — körülményeskedem, mert mindig van itt meglepetés — akkor '82- ben egy egész ócskavas bazárban tébláboltam nálatok az udvaron. Emlékszel?

— Azt nem lehet elfelejteni! A jó öreg RS09-est. Rozzant paripák voltak, de ha újat veszünk, azonnal tönkre is megyünk.

— A „kis patkány", a triciklis kasza, megvan-e még?

— A pici jégen ő vág.

Piros arcán szétfutnak az erek.

— Tudod mivel gazdagodott a gyűjteményünk, egy Pelikánnal. (Kaszagép.)

HEJ, AZOK A SKANZENISTAK

— Te, ha tudnád, hogy mit elkövetünk mi a náddal azóta?

Hallgat, vár. Igazi mesélő, engedi, hogy tűkön üljek.

No jó, megkérdezem:

— Mit?

— Szentendrén, a szabadtéri néprajzosokkal öt évre együttműködési szerződést kötöttünk. Hej, azok a skanzenisták! Ott barátom, van pénz, nem úgy, mint a nyöszörgő agronómusnak. Még a tűzfalat is náddal veretik fel. A padláson is ott a néprajzos fiú és figyel, de figyel ám, hogy el ne térjek az ősiségtől. hiába mondom neki, hogy szebbre is tudnám — nem, barátom oda egy drótszálat be nem fűzhetsz, „Fonjon csak alá a szarufának" — ütögeti a rajzot a gyerek. — Ez ám a múlt! Először azt hittem; Jóska, Jóska, ezek kicsinálnak. A látogató tömeg meg lesi, hogy minden egyes kévét lekötünk, s azt gondolják: kényszermunkán vagyunk, rabok.

Nem kacsint, de olyan komoly képpel ad elő a Nádtransz-főnök, hogy sejthetem: ennek fele sem tréfa. De most egészen tréfás: szörnyűlködik.

— Hét-nyolcszáz mázsa faanyag juttatás egyetlen háznak! Ott nem teketóriáznak, ha akár egy harminc méter hosszú fenyőfa gerendát kell előteremteni. Mennek a hegyekbe és megkeresik.

A PANGÁSTÓL SEM TARTUNK

A gondnok felé kaptatunk.

— Hallom, egyre kevesebb a munka.

— Az van, de ha arra gondolsz, hogy sok szövetkezetben a meglevő rossz hodálytetőket is inkább lenylonolják, igaz. Srófok ülnek a beruházási költségvetésekben, pedig volt egyszer egy bárányprogram. Ettől eltekintve, mi a pangástól nem tartunk. Először is nádtetőt csak náddal lehet javítani. Igaz? Másodszor: rengeteg a rongyos tetejű dohánypajta még Szabolcsban. Temérdek.

— Álljon meg a menet. És ők szegények nem értenek a toldáshoz, a foltozgatáshoz?

— Sistákölják.

— Micsoda? — kapom fel a fejem.

— Tákolják no. Negyedszer — folytatja tovább: — Hotobággyal exportszerződést írtunk alá. Sajátból húzzuk ki a neki való exportnádat.

— Csakugyan. Hány kévét számláltok az idén?

A nyelve hegyén van, de mondja-e?

— Titok?

— A, csak nem akarom elvetni a sulykot. Ha nem dűt-borit a szél, százezer meglesz.

— Te jó ég — rökönyödik meg, de ő már a telet „blamálja", azzal, hogy azért a nád árát az idén megugrasztja.

— Még ilyet! Jól indult, hízott a jég, aztán vagy a zúz, vogy a dér, majd kilágyult, aztán az orkán . . . összezavarta a nádvágókat.

Én azonban afelé hajlok, hogy Bodnár Józseféket, a merész, „egy zablára húzó" társaságot nemigen zavarta meg.

Szalai Csaba

Varsa Ferenc köszöntése

Varsa Ferenc okleveles mérnököt köszöntötték a vízügyi ágazat vezetői július 27-én az OVH-ban 75. születésnapja alkalmából. Az idős mérnök csaknem 4 évtizedet dolgozott a vízügyi ágazatban, s mint igazgató 1960—1970. között a Vízgépészeti Vállalat igazgatójaként véqzett jelentős és eredményes munkát. Nagy része van abban, hogy a vállalat az ágazat, a vízkezelés-technológiai berendezéseket gyártó ipar hátterévé vált. Varsa Ferenc mint nyugdíjas is folyamatosan dolgozik a vízügy dokumentációs feladatain is, s munkája során mindig fontos feladatnak tartotta a környezetébe került fiatalok nevelését. Jó munkájáért több alkalommal kapott kitüntetést.. Az OVH-ban rendezett bensőséges ünnepségen dr. Breinich Miklós az OVH első elnökhelyettese adta át az idős szakembernek a Kiváló munkáért kitüntetést.

11