Magyar Vízgazdálkodás, 1984 (24. évfolyam, 1-8. szám)
1984 / 5. szám
A VÍZ AJÁNDÉKA Utazás a nádi világban (II.) — Lehet-e gazdálkodni a náddal? — nyitok rá a Hortobágyi Állami Gazdaság irodakomplexumában Bujdosó Attilára. Régi dolgozóként üdvözlöm viszont: húszegynéhány éve rét-legelő felelős gyakornokként gyalog jártam a pusztát ökörföldtől Malomházáig, Malomházától Fekete-rétig, s vele össze-összefutottam. — Illik-e a kérdésbe a kifejezés: gazdálkodni? Vagy csak egy szerteágazó begyűjtői tevékenység néminemű feldolgozás a profil? Attila kényelembe helyez s megüti az alaphangot, mert csak kikényszerül belőle. Mint ágazatvezető főmérnök, s mint gyakorló „nádas" sem rejtheti véka alá, hogy mit tart ő a nád közgazdasági mítoszáról. Az ugyanis igaz, tagadhatatlan, ez a növény megspórolja a vetési költséget, nő, ahol tud, ám ez a világért sem jelenti, hogy minden nádas kitermelhető. Téves ösztönző, félrevivő, ha csak azt harangozza be a tömegkommunikáció, hogy egy kéve = egy dollár. Ennyit hozhat, nyilván a durva kitermelés költségeihez viszonyítva. Vagyis a kéve már kitermelt állapotban egy dollárt ér. — Hogy üzemileg mi és mennyibe kerül, titok — térit el a tételes megvilágítástól Bujdosó Attila. A számok nyelvén nem beszélhet. Joggal! A külföldi piacokon dúl a kiviteli harc. — S most vegyük elő, hogy mi a tudatos, a tervezhető a ti sajátos munkátokban. — A fertői után az ország második legnagyobb nádgazdasága a hortobágyi. Két-két és félmillió kévét dolgozunk fel évente. — Nem volt így mindig. 1967-től 1971-ig még csak foglalkozgattunk a náddal, jobbára csak az egyszeri eladás jegyében. Az akkori főkönyvelőt (Polgár Sándort) azonban nem hagyta nyugodni a fantáziája és számolt. Aztán már együtt osztottuk-szoroztuk az önálló üzem gondolatát. Minthogy a nád kényes, igényes növény — ezt Bujdosó Attilán kívül mások is állítják —, ügyelnek rá, már ahol a vízügyi igazgatóságok által szabályozható a csatornák vízszintje. Mert hiába ömlik rá az eső, ha a nád (bizonyos magasságban!) nem vízben álldogál. Nem hangzik hát ostobán, ha olybá vesszük, hogy ez a „termesztés" egyik módja. A nádüzem birodalma egy fél országrész. Nincs írásos elhatárolás, térkép, ám a hotobágyiaké „Kelet" Záhonyig és a Duna-Tisza köze — de nem egyeduralkodóak. A Duna-Tisza közén a hatalmas nádvilág (az átszelő csatorna miatt!) megritkult. Ám van olyan terület is, nem is kicsi (Hortobágy, Nemzeti Park), ahol bebizonyosodott, hogy az úgynevezett viszszamocsarasítás következtében a kihalásra Ítélt nád gyorsan regenerálódik. Az állami gazdaság, a „Vízügy" és a „Park" érdekei egybeesnek, hiszen mind a hárman, igaz, más-más haszonszférában, „egymás nádjára hajtják a vizet”. Nagyot ugrunk az irodai beszélgetésben : — Partner-e a kiskaszás? Vagy a szövetkező nádvágók társasága? Hisz abban a két és félmillió kévében ott van az övéké is. — Igen. Nemcsak abban, hogy elad, mert van olyan elnádasodott, eddig fel nem fedezett terület, ami a magános kaszája alatt, esetleg a brigádnak sem kifizetődő. Mégsem hagyja ott szótlanul, nekünk ajánlja fel. Elhiszem, miért ne! Mégis meglep. Feltételezem, hogy az üzlet morzsáit is görgető időnkben nem isten nevében. — Kitalálta — hagyja jóvá Bujdosó Attila. — Ha ők fognak ki gyenge, tönkrement nádast, mert ez könnyen megeshet, régi partnereinket nem hagyjuk cserben. Nem hagyjuk őket „megégni". Ha nekik megfelelő az a terület, ami nekünk nagyüzemileg borzasztó költséges, odaadjuk. A területajánlat s egyáltalán minden ilyen kapcsolat létérdek. Sőt! össze is ülünk. A piaci megbeszéléseken. Meg kell, hogy találja számítását a partner! Itt adjuk tudtukra, hogy például milyen keménységű legyen az átvételi nád. A megbeszéléseken a szabványok körül forog a szó. S ha előre kötünk egyezséget, a csalódás kizárva. Kölcsönösségre vagyunk uTalva, s ebből a szakmából a hozzáértő maszekot bűn volna elvadítani. Megérezzük, hogy velük többet vagyunk-e vagy kevesebbek. Megérezzük. A MINŐSÉG RIADÓJA Csizmát húzunk, terepjáróba szállunk. Irány Nagylapos, a Tiszántúli Vízügy tározója. Rettentően felvágott az út (ha egyáltalán annak lehet nevezni). A gátak, árkok és csatornák közt lavírozik a sofőr, gépével hasalja a sárt. Dél van, itt-ott a pirosra mart arcú halászok kihúzódnak a partra szalonnát sütni. Korhatag, megfeketült kévehegy tetemkedik a füzes alján. Meglátom. — A piacromlás évéből való — harsogja túl a motorzajt Bujdosó Attila. — 1981-ben tudtuk meg, hogy a dánoknak, az osztrákoknak, az olaszoknak is érdemes levágni a nádat. Kozmopolita növényünket. A telepeken útra kész szállímányok vesztegeltek, képletesen szólva, saját magas árakadályaink előtt. — Riadót fújtatok .. . — A minőség riadóját. Először is lemondtunk arról, hogy minden nádast levágjunk, mert a mennyiségi csatában alulmaradtunk volna. A kemény, az acélos minőség vált jelszóvá. Az ilyen nád nyugaton is versenyezhet. A külföldi áron ma sem emelhetünk, még az ötszázalékos inflációs rátát sem építhetjük bele a nyugati árba. — Ennek ellenére pezsdült a piac. A nád reneszánszáról beszélnek Magyarországon ! — Erről inkább csak annyit, hogy a kereslet valóban mászik fölfelé, de nem ugrik. — Ügy tudom, teljesen „birtokon belül vagytok”, exportjogotok van, „kézből” adhattok el. — Majdnem így igaz. — A vevőt hogy becsülitek? — Kint és bent személyesen, üzleti levelezéssel pusztán aligha értük volna el, hogy a Hortobágy cégnév csengjen. A nagyobb tételeket szállító nyugati vásárlóink, a „több vagonosok”, a telepeken üzemen belül adják elő kívánságaikat. Még nyersanyag állapotában meggyőződhetnek a sziki minőségről. Vagy éppen a feldolgozást értékelhetik a helyszínen. Volt már úgy is, hogy karácsonykor nem én kaptam üdvözletét, hanem az üzemből a portás. A hármas tó előtt lőcsös parasztszekér álldogál, túl az árokparton, talán 10
