Magyar Vízgazdálkodás, 1983 (23. évfolyam, 1-8. szám)

1983 / 4. szám

Hajóvontatók egy Komáromot ábrázoló kőnyomat előterében

az urat a mester, és ha nem vetné meg a szegénységünket, szívesen 'látja egy kanál halásziéra.« A mester saját kanalát adja oda a vendégnek, ő maga csak úgy bicskával szedegeti a szépen megszijjalt darabokat; — betetőzik pedig azzal, hogy azt se kérdik: ki fia vagy?"

A halászmesterség ősi eszközeit, ősi szavait is a komáromiak őrizték legtovább. Herman Ottó közel százötven ilyen szót vett fel mesterszótárába. Alighanem ezt is az „utolsó pillanatban”. Nem hinném, hogy akár a ma élő legöregebb dunai halászok tudnák, mi az a bércze, a bókony, a cuca, a farhám, a farkövécs, a fattyaspara, a fejkő, a fentő, az isllik, a koca, a léhés, a lepő, az ót, a pekle, a piszkevas, a rugófa, a tucsak, a viceütés — hogy a többit már ne is említsük.

Szalay, komáromi öreg legény

Talán mondanom sem kell, ugyancsak Herman Ottónak köszönhető a komáromi halászhagyományok, halászünnepek megmentése. Az ő révén ismerjük a halászavatás menetét, az áldást és az ebéd utáni köszöntőt. Az áldásba a halásztanyahelyek nevét is beleszőtték:

Atkás, Dül'lő, Bocskoros Másfél funt hal bizonyos;

Izséi tanya gyakoré,

Lápéra tanya: vesd beié;

Jázos, Ludas, Beresleg,

Jaj de régen keresleg.

Hány nemzedéket kereszteltek ezzel a mondókával Rév-Komárom vízpartján? Ugyancsak nehéz lenne utána számolni. Hiszen a komáromi halászt

II. Béla éppen úgy számon tartotta, mint az Anjouk, vagy Zsigmond király. Ez utóbbi — miként egy Windecke nevű udvari krónikás tudósít róla 1412-ben külföldi vendégeket is magával hozott a tavaszi nagy vizafogásra: „A Vág torkolatánál sok száz halász gyűlt ekkor össze. Vas végű cölöpökkel elrekesztették a Dunát és a kettős cölöpsor alsó kapuján át ebbe az óriási csapdába terelték az ár ellen úszó óriáshalakat. Sípszóval, dobbal, kurjongatással riasztották, terelték őket...”

Teljesítettek ennél nehezebb feladatot is a komáromiak. Mátyás király kívánságára harminc vizát — vagy, ahogy ők hívták a tengerről felúszott óriást: őrhalat — elevenen fogtak ki a Dunából és a tatai királyi 'kastély halastavába telepítették őket.

A kényes Habsburgok már csak a rendelést küldték el. De ezt elküldték rendszeresen, s nem is csak azért, hogy asztalukról ne hiányozzon a csuka, a tokhal, a kecsege és az őrhal. A ritka csemegének számító vizát gyakran küldték Varsóba, Münchenbe, Párizsba, tudván, hogy a királyokat és fejedelmeket is könnyebb megpuhítani a hasukon keresztül. Földjeink terméséből palotasorok épültek Bécsben, vizeink

adományából a diplomácia tündökölt. A természeti kincsnek számító vizából fél Európa hasznot húzott — csak mi nem ...

Az 1880-as években, amikor Herman Ottó A magyar halászat könyvéhez anyagot gyűjtött, a komáromi halászat már kezdte fényét veszteni. Megszűnnek a céhek, a viza járása gyérül, egyre több gőzhajó fújtat és szuszog.

De a Komárom környéki tanyahelyeken még mindig, még ekkor is élt s lélegzett egy darabka az őshazából. A halász még itt is, ott is fentővel szedte fel a fenékhorgot, s kuttyogással csalogatta a harcsát. S még énekelte:

Az halásznak jól van dolga;

Egy tanyáról a másikra;

Ha van a halnak járása,

Az életnek nincsen mása. Famohából tüzet raknak,

Mellette ott pipázgatnak,

Míg a halak süldögélnek, Mellette pipázva ülnek.

A hajóácsok — a superok — nem nézhettek vissza oly messzire, mint a halászok. De ameddig visszanéztek, dicsőséget, harcot s vért láttak.

Láthatták Mátyás király háromszázhatvannégy hajóból álló hadiflottáját, oz evezős gályákat, a dereglyéket, a gyorsjáratú naszádokat, melyeken az ő eleik is eljutottak északon Bécs, délen Galambóc és Szendrő alá. Gyorsröptű hajóikon villámként csaptaik rá a pogányra — rettegték is a hírüket végig a Duna mentén.

Később, a hódoltság korában is a vízi harcok hősei a komáromi királynaszádosok, vagy ahogy a török elnevezte őket: a sajkások. Buda elvesztése óta Komárom a fészkük, ide vették be magukat a vízivárba. A legénység ekkor már komáromi, vagy Komárom környéki; a királyi zsoldosok mind elszéledtek a császári Armadából. Zsold nélkül nem harcolnak. Harcol helyettük a Duna-menti magyar. A bécsi király megfeledkezhet róla, ő nem feledkezik meg a hazájáról.

Harcoltak, vívtak ezek a komáromi legények, s a hadak elcsendesedése után kezükbe vették a faragóbárdot, oda súlytottak a kapaccsal. Leszálltak a vízről a katonák, felcsaptak hajóácsnak. Konyítottak már valamit a mesterséghez, megesett nemegyszer, hogy a harcokban odaveszett naszádjuk helyett maguk ácsoltak újat. .

Katonák és hajóácsok. Ez utóbbi, a mesterség tudása mentette meg őket. Mert hogyan is intézte volna másként Bécs a török kiverése után? A sajkások parancsnokságát áttette Péterváradra, újra fizetni kezdte a zsoldosokat, a komáromi vitézeket pediq szélnek eresztette.

Sebaj. Nem azért emlegették rettenthetetlenként a komáromi naszádosokat, hogy megijedjenek a király rendeletétől. Megmutatták, hogy urason eltartják magukat koronás fők nélkül is.

Fölemelték a dunai hajógyártás fővárosává Rév-Komáromot. „Kompániákat” alakítottak, egy kompániába húsz ács tartozott. Rendelhettek náluk bármit: szállító hajót, burcseflát, dereglyét, ladikot, úszómalmot, bárkát, hajóhidat, kompot — nem csalódtak bennük.

17