Magyar Vízgazdálkodás, 1983 (23. évfolyam, 1-8. szám)
1983 / 4. szám
A teherszállító hajót mocsári tölgyből ácsolták, a ladikot fenyőből, a hajóbordát kőrisből. Egyiket a másikkal soha fel nem cserélték. Ha kellett a Vértesből hozatták a tölgyet, a borovi fenyőt és a vörösfenyőt a Kárpátokból. Nem utolsó sorban nekik köszönhető, hogy a Vágón és a Dunán évente húszezer tutaj úszott le Komáromig. Nélkülük hogyan boldogult volna az 1800-as esztendők Komáromában a négyszáznál több gabonakereskedő? Miként tettek volna szert sokan húszhuszonöt nagy tölgyfahajóra? A hajóácsok érdeme az is, hogy Magyarország első biztosító társasága Komáromban alakult meg. Százötvennél több hajójuk járta a Dunát, a komáromi központba futottak be a jelentések a bajai, a győri, a titéli, az újvidéki, a verbászi állomásokról. A szép mesterség végrendeletét a gőzhajó, a vasból készült uszály írta meg. Nem kellett már az eszkába, a cigányfúró, nem kellettek a szeghúzó körmök, a fedélzettömítő pengék, nyugdíjba küldhették a csapózsinórt, a spalcagot és a szálmosznit. Elavult a komáromi találmány is: a szétszakadt láncok gyors összekapcsolását szolgáló félszem. Magyarhonban azonban még évtizedekig így beszéltek a divatos holmiról: „Módi ez is, mint Komáromba a félszöm”. NEMESEK A GYORSSZEKÉREN Utasember, akinek a Csallóközben, a Felduna vidékén, avagy átellenben a Kisalföldön sietős dolga akadt, elment Komáromba. Esetleg beüzent. A komáromi gyorsszekeres a világ végére is elvitte. Kézmíves, aki vásárba igyekezett, komáromi gazdával egyezkedett. Bort kellett hozni Neszmélyről és Mórról? Jeget hordani a Dunáról a jégvermekbe? Kavicsot, követ, téglát fuvarozni a vár erősítéséhez? Netán vörösfenyőt szállítani a komáromi református templom építéséhez? Ott a komáromi szekeres. A gyorsfuvaros, aki nem ismeri ezt a szót: lehetetlen. A vizát már kezdettől fogva ő viszi Bécsbe. Vihette volna hajó is, de mire a császárvárosig vontatták, elpusztult a nemes hal. A gyorsszekeressel ilyen meg nem esett. Befogta a lovait, zsebébe csúsztatta az igazolványt, amelyet a komáromi udvarbíró állított ki a nevére, s máris porzott mögötte az országút. Ha őt napnyugtára várták Bécsbe, hát ott volt fertályórával napnyugta előtt. Hozzá igazíthatta a császár az óráját. Egy bécsi fuvar ára 1581-ben hat tallér. Egy párizsi fuvaré ebben az időben 59 forint. (A komáromi piacon két fillér a viza kilója.) Hogyan boldogult a nagy idegenben a komáromi szekeres? Kifundálta ezt alaposan. A német nyelv mellett beletanult a latinba is. Bécsben, Münchenben németül szólt le a bakról a kapuőrségnek, Párizsban Vergilius nyelvén. A tarisznyában szalonna, kenyér, éhen nem veszett. Cserben a lova nem hagyta — vásárolt lóval nem vág neki Európának. Azért tanulta ki a lótenyésztést, hogy meglepetés véletlenül se érje. No és mindezen túl a Duna természetéről is tudott egyet s mást a gyorsszekeres. Nála többet csak a hajósember tudott, ő is csak akkor, ha járt már néhányszor Gönyű és Bécs között. Azt is megtapasztalta a gyakorlatban a szekeres, hogy néha maga boldogul jobban az ember, néha pedig többedmagával. Hajóvontatáshoz — mert ilyesmit is vállalt —■ bizony ajánlatos társat szerezni. A legbiztonságosabb belépni a vontatócsoportba. Mit sem hallott még az ország a szövetkezetről, a komáromi szekeres gazda már kitalálta azt. A vontató gazdától — ez is szekeres természetesen —, mindenki megkapta a feladatát, A Duna partján, a vontató úton egyetlen rossz mozdulat, egyetlen hibásan leadott jel állat, hajó pusztulását jelenthette. Két egymáshoz kötött tölgyfa-hajót vontattak egyszerre, a két vontatógazda mellett tizenöt-húsz hajtóval, egy kurtulással (nyilván a halászoktól vették át az elnevezést) és harminc-negyven lóvall. Ez volt a cukk, a gazdasági közösség. A cukikban mindenki komáromi szekeres. A vontatógazda, aki a hajón állt, kurta, gyors, parancsokat küldött a partra: „Feszítsd ki! Lassan hajts! Gyorsan hajts!” Régensburgig, U'lmig is fölment a „cukk". Képzelhető, hogy napi tíz-tizenöt kilométeres sebességgel haladva, embert és állatot mennyire igénybe vett egy-egy vontatás. Mégse sajnáljuk a komáromiakat, ha ők nem sajnálták magukat. Nem olyan bordában szőtték őket. Régensburgban megrázták magukat, összeszerelték a hajón szállított szekereket, elébük fogták a vontató lovakat. Hajtottak, s meg-megálltak az útmenti csárdákban. Megöntözték a torkukat, az idegenek tetszésére eljárták a csárdást. Megcsodálták őket máskor is. Kivétel nélkül nemesek lévén — hétszilvafások, akik a török elleni harcokban szerezték a kutyabőrt — jelesebb napokon díszbe öltöztek, s felvonultak a komáromi utcákon. Ahogy nemesi lovasbandériumhoz illik, volt kapitányuk, buzogányosuk, alabárdosuk, zászlótartójuk. A tizennyolcadik században angol utazók vetődtek Komáromba. Persze, hogy megakadt a szemük a daliás, prémes kucsmájú, kócsagtollas, ezüstgombos, menteláncos, kardos férfiakon. „Mindenkor hallottuk, hogy martiális nemzet ez a magyarság. Megmutatja ezt az öltözetével is, hogy még, akik nem rendes katonák, azok is ilyen huszár módra öltöznek.” Nemességüknél a szekeresek büszkébbek voltak a magyarságukra. Nem féltek a kétfejű sastól az önkényuralom éveiben sem. 1856-ban Ferenc József és Albrecht főherceg Komáromba látogatott. Felvonultatták előttük a lovasbandériumot is. A főherceg kinézte az egyik szekeres gazda lovát. Loholt is rögtön a hadsegéd a bandérium után. —■ Ezt a lovat én megveszem! A szekeres gazda végigmérte: —• Aztán mivégre? — A fenséges herceg óhajára! A gazda megfordult, a válla fölött ennyit dobott át: — Nímetnek nem eladó! VIZIVÄR Volt tíz hónap Komárom életében, amikor a várát szerették volna megvenni. Arra sem találtak senkit, aki áruba bocsátotta volna. Tíz hónapig 1848 késő őszétől 1849 kora őszéig a honvédsereg és a komáromi polgárság közösen védte az ország legnagyobb erődjét, ahogy akkortájt nevezték: a Duna Gibraltárját. A kalendáriumok versikéjét egyszerre a történelem véres valósága hitelesítette: Világszerte híres Rév-Komárom vára Minden magyar ember büszkén tekint rája A várak ereje — tudjuk — a védők lelkében van. De magának a komáromi erősségnek sem akadt párja Közép- Európában. Mert leszámítva védőket, nemcsak a falak vigyázták ezt a várost, hanem a vizek is. A Duna, a Vág és a Csallóköz ingoványosai. Ezeket pedig ugyancsak nehéz lett volna kiszárítani. Nyugati ellenségeit már Mátyás király is Rév-Komáromból riasztotta el. Gyakran időzött kedves városában — aranygályája a „Bucentaurus" ott ringott a kikötőben, a várfalak alatt. Míg a félhold ragyogott, Komárom védte Pozsonyt, Bécset s nemegyszer fél Nyugat-Európát. Három esztendő alatt harmincháromszor rontott neki a pogány, eltakarodott minden alkalommal. Napóleon elkerülte a várost, s nem ok nélkül. Az erődrendszer az 1800-as évek elején már Új-Szőnyt is magába foglalta. A negyvenegy kilométeres külső védelmi falatt körsáncok, mellvédek, futóárkok biztosították. A szabadságharc vezetői megkülönböztetett figyelmet szenteltek Komáromnak. Kossuth olyan parancsnokokat nevezett ki ide, mint Lenkey János, Guyon Richárd és Klapka György. A rettenthetetlen Guyon komáromi beköszöntőjét Jókai örökítette meg: „két zenekar az asztalok mellett kétfelől az egész lakoma alatt játszotta a zajos magyar dalokat, s forradalmi seregek indulóit... És átellenben az ostromsáncokból az egész lakoma folytán lövöldöztek a lakmározókra az ostromlók ..." Hogyne lövöldöztek volna. Lövöldöztek dühükben. Hiszen Guyon a Dunára néző várfalakon téríttette meg a bankettasztalokat. Ott mulatoztak a magyarok, szemközt az osztrákokkal. És az ágyútűzben egyetlen ember fel nem kelt az ebédtől ... Kosa Csaba 18
