Magyar Vízgazdálkodás, 1983 (23. évfolyam, 1-8. szám)
1983 / 7. szám
A Sarkad melletti szivattyútelep épités közben ha nagyapám megmaradt körzője közvetítette volna a vizek vonzását. 1941 kora tavaszán feleségemmel együtt Arany János Nagyfalujában voltunk. Köröttem kubikosok, akik kenyérre vártak. Meg kellett kezdeni a csatorna- és a gátépítést. Máig büszke vagyok rá, hogy .könnyen szót értettem az alföldi földmunikásókkal. Talán azért ment könnyen ez, mert az előző esztendőket is munkások, vasasok között töltöttem. De a földmunka a vasmunkánál is nehezebb volt. A csatorna pártján a gát tövében, szalonnázás közben megismertem a kubikosok gondját-lbaját, s azt hiszem, a gondolkozásukat is. Sohasem panaszkodtak, de ha kellett, keményen és határozottan megmondták a véleményüket. Néha csak hallgattak. De ebből a sú'lyos hallgatásból éreztem, hogy sürgősen 'intézkednem kelI. — Mivel foglalkozott a szakaszmérnök a Fekete-Körös mentén? — A negyvenes évek elején az eddig elhanyagolt területen egyre-másra igényelték az öntözőtelepek, a halastavak, vízlevezető és vízellátó csatornák építését. Az ezekkel kapcsolatos szervező munkák egy része — együtt a városi, járási hivatalokkal — a Szakaszmérnökségre hárult. Például a bankok egy öntözőtélep létesítéséhez csak akkor adtak hitelt, vetőmaghoz csak akkor lehetett hozzájutni, ha a Szakaszmérnökség garanciát vállalt az öntözővíz biztosítására. Az első idő alig elviselhető 'nehézségekkel járt. A szétszórt munkahelyek, a sokszor ezer főt elérő munkáslétszám, az órákig tartó kocsizás, a fárasztó gyaloglás. (A töltésépítés hossza a tíz kilométert is elérte.) Számomra addig ismeretlen volt az adminisztráció, a bérelszámolás, a pénzkezelés. A kubikosoknak kenyérről, szalonnáról, tüzelőről, esetleg szállásról kellett gondoskodni. A műszaki munka mindig az esti órákra maradt. Sok nehézséget okozott a könyvelés, az iktatás, a levelezés, a megrendelések, a megállapodások írásbeli megszerkesztése, általában a műszaki-gazdasági szervezés, amelyről annak idején az egyetemen nem sokat hallottunk. Szerencsére volt két-három lelkes tanulni vágyó, dolgozni akaró fiatalember az irodán. De legfőképp a gát- és csatornaőrök segítettek, akikről a legnagyobb elismeréssel és tisztelettel szeretnék megemlékezni. A felelősségtudat, a munka- és hivatásszeretet mintaképei voltak. Árvizek, belvizek idején éjt nappallá téve napokig, hetekig tették kötelességüket. Nem tudom van-e valahol az árvízvédekező gátőrnek emlékműve? Van-e valamelyik gátőrnek településen, faluban gátsza'kasz — esetleg utca —, amelyet ő védett róla neveztek el. A Balogok, a Bagik, a Ferenciek, a Seresék, az Erdei Ambrusok már régen megérdemelték volna az ilyen megemlékezést. Mert olyan emberek voltaik, akik között nem lehetett elfáradni. Ha a gátőr kinn volt a szakaszon a felesége vigyázta a vizet, ő adta le telefonon a vízállást. A szakaszmémöki irodában a szakaszmérnök felesége segített. Ha a szombati fizetéseken — 10—20 ezer pengőt is kifizettünk egy-egy hétvégen a kubikosoknak — még péntekéin este vagy éjszaka is készíteni kellett az elszámolásokat. Sokat kellett dolgozni. A felelősség súlyát is meg kellett bírni. Az élet kemény iskolája volt a szakaiszmérnöki munka. De sok minden kárpótolt a fáradtságért. Például az általam tervezett és épített hatalmas szivattyútelep első indítása. Az árvízvédelmi gát sikeres megerősítése. A terméketlen talaj termővé tétele szárazság idején. A vízfolyások rendezése Nagyszalonta, Sarkad környékén. Most utólag visszatekintve úgy érzem, hogy minden ami később történt a pályámon, amit elérhettem, a kanyargós Körösök menti, bihari, békési tájban gyökerezik és abból ered. — Nézzük hát, mi történt később . . . — A háború befejezésekor visszaálltak az előző országhatárok. A nagyszalontai Szakaszmérnökség ismét a határon túlra került. A Társulat központját Gyulára helyezték, autonómiáját felfüggesztették. A demokratikus átszervezés során a Társulat valamennyi dolgozója a helyén maradt, folytatta az új társadalmi és gazdasági viszonyoknak megfelelő munkáját. Mindenekelőtt a háborús események következtében megrongálódott, vagy részben tönkrement vízi művek újjáépítését. 1947-ben a Társulat vezetőjét a Dunamenti Árvízvédelmi Társulat vezetésével bízták meg. Helyére engem neveztek ki. Ezzel egyidejűleg rám hárult a helyreállítási munkák irányítása. Főképp a hadi események során megszűnt öntözőkultúra újjáélesztése, az öntözővízszolgáltatás szociális és demokratikus szempontú újjászervezése. Annak idején ugyanis a Társulatok gondoskodtak az öntözővíz szétosztásáról, az öntöző telepekhez való vezetéséről, de a szükséges szivattyúkról, csövekről, sőt a talajvizsgálatról is. Bizony — különösen aszály sújtotta esztendőben — nem volt könnyű lecke például az öntözővíz igazságos szétosztása. Több száz gazda elé kiállni, s mindenkinek a kedvére tenni — az ilyesmi nem irigylésre méltó feladat. De hát ezt is el 'kellett végezni. Mindig meghallgattam az embereket, enélkül nem döntöttem. És mindig megmagyaráztam a döntésemet . . . Enélkül nem döntöttem. Ügy tudom, nem szereztem magamnak haragosokat. — 1948-ban a társulatokat államosították. — A mienket is. Megalakult az Országos Vízgazdálkodási Hivatal. Röviddel ezután központi szolgálatra a Hivatalba rendeltek. Itt csoportvezető főmérnökként a Terv és üzemgazdasági osztályra osztottak be. Csoportom azt a feladatot kapta, hogy az öntözésüzemelést — az öntözővíz-szolgáltatást — megszervezze az országban. Négy állami öntözővállalatot szerveztünk, hármat a Tiszántúlon, egyet a Duna mellett. Ezek a vállalatok gondoskodnak a nagy öntöző szivattyútelepek és vízkivételek üzemeltetéséről, az öntöző gazdaságok öntözőgépekkel való ellátásáról. Gondoskodtak továbbá a gépek üzemben tartásától, sőt egyes felszerelések, berendezések előállításáról is. A vállalatok szakemberei műszaki és termelési tanácsokkal is ellátták az öntöző gazdaságokat. Eredmény az 1950-es évek végén: mintegy százezer hektárnyi terület öntözése, öntözési, üzemgazdasági feladatokkal foglalkoztam a Földművelésügyi Minisztériumban is, ahová a vízügyek 1950-es átszervezésekor kerültem. (Időközben rövid 'ideig az Országos Vízgazdálkodási Tanács Titkárságán is dolgoztam.) 1953-ban, amikor megalakult az Országos Vízügyi Főigazgatóság, az üzemi gépesítési osztály csoportvezető főmérnöke lettem. Ez a csoport a vízügyi szervek, vállalatok gépészeti-üzemelési munkáját irányította és ellenőrizte . . . Ekkoriban nyílt leherjf------Szivattyús öntözövizkivétel a Körösökből az 1950-es évek elején 17
