Magyar Vízgazdálkodás, 1983 (23. évfolyam, 1-8. szám)
1983 / 7. szám
A SZAZAD SODRAIBAN * * * * * * * Az emlékezés, a visszatekintés nem mindig magánügy, Akadnak pályák, életutak, amelyekről elfelejtkezni: a köz vesztesége. A magyar vízügy e századi történetének is vannak szereplői, akik tapasztalatban, tudásban, küzdelemben gazdag évtizedeket tudnak a hátuk mögött. Folyóiratunk sorozata őket szólaltatja meg, őket mutatja be. NEH LEHETETT ELFÁRADNI Beszélgetés Simonfai Lászlóval — Mikortól számítható vízügyi pályafutása? — Nem a diploma megszerzésétől. Harminc évet töltöttem vízügyi szolgálatban, de diákesztendeim alatt s az egyetemen nem vízimérnöknek készültem. Miért titkolnám el, hogy így volt? Családom több tagja a vasút alkalmazásában állt, apám a MÁV Gépgyárban — a későbbi MÁVAG-ban — dolgozott. Gondoltam, nekem is a vasút adja majd a kenyeret. Bár . . . Simonfai László föláll az asztal mellől, ahol üldögélünk, az íróasztalához lép, aztán elém tesz egy vasból készült körzőt. — Egyszerű kis körző ugye? De nagyapám mégis hasznát vette. A Ferenccsatorna mérnöke volt, részt vett a nagy munkában, amelyet a múlt század második felében a híres-neves Türr István vezetett. Egy 1856-os dátumozású irat nagyapám foglalkozását geometránaík jelöli. Apám még több olyan, a Ferenc-csatornát ismertető eredeti szakkönyvet őrzött, amely nagyopámtál -maradt rá. Sajnos a történelmi viharok közepette ezek elkallódtak. Megmaradt azonban ez a szerény, szinte kezdetlegesnek mondható vaskörző. S ennek mór itt a helye az íróasztalomon. Innen nézve, vagyis nagyapámra gondolva, lám mégiscsak akad vízügyi hagyomány a családunkban. És talán az is sorsszerű volt, hogy Budapesten éppen a Széchenyi István gimnáziumban érettségiztem 1929-ben... — De ez a hagyomány a pályaválasztásban még nem játszott szerepet? — Nem, akkor a vasút vonzása érvényesült. Kényszerűségből is természetesen. Hiszen az 1930-as évek elején a diplomásokkal Dunát rekeszthettpk Budapesten. Ügy véltem, hogy mint vasutascsalód sarja, s több nyáron át a Ferencvárosi MÁV osztó lymérnökség muskóslétszámbeli dolgozója, majd csak sikerül valamilyen állásra szert tennem. Másképp vélte a MÁV. Többszöri próbálkozás utón rájöttem, a vasútra nem számíthatok. Több hónapi alkalmi munka — Pest környéki földmérés —, majd apám halála után a MAVAG alkalmazott hídtervezéshez. Akkoriban szélesítették a Margit-bidat, ehhez készítettem kiviteli műhelyrajzokat. Hat évig tartott a három-hat havonként meghosszabbított ideiglenes alkalmazásom. Pedig eközben már komoly műszaki tervezési feladatokat kaptam. Munkám egész sor gépészeti ismeretet is megkívánt. Mint későbbi életutaman kiderült, nem haszon nélkül forgattam a gépészmérnökök könyveit. Mindenben van valami jó .. . A sziva-tytyútelepek építésénél az öntözővá-llalatok irányításánál nagy hasznát vettem a gépészeti ismereteknek. Sőt, eljött az idő, 1964-ben, amikor 600 oldalas könyvet állítottam össze a Bajai Műszaki Főiskola Vízgazdálkodási Intézete számára. A tankönyv címe: „Géptan és Gépüzemtan" — ma is ebből vizsgáznak a bajai diákok. A fiam is ebből a könyvből tanult... De nem is ez a fontos, hanem az, hogy a vízimérnöknek nagy szüksége van üzemi gépészeti ismeretekre. Ezt én tapasztalatból tudom, s örülök, hogy tankönyvemmel segíthetek az utánunk jövő nemzedéknek. — A hat nehéz esztendő eltelt. Amit a nagyapa elkezdett, folytatta az unoka ... — Másként és másutt. Mégis, persze, a vizek partján. 1940 nyarán találkoztam régi ismerősömmel, idősebb kollégámmal, aki a 'Feketekörösi Armentesítő Vízrendező és Öntöző Társulat igazgató főmérnöke volt Nagyváradon és éppen mérnököt keresett a nagyszalontai szakaszmérnökséghez. Beszélt a leendő feladatkörről, az önálló és öntevékeny munka lehetőségéről a szabad természetben. Vonzott az erdő, vonzottak a vizek. Valóban, mint-О Belvízvédekezés, elzárásépités a Kölesér-csatomán 1941-ben Viharsarki kubikosok 16
