Magyar Vízgazdálkodás, 1983 (23. évfolyam, 1-8. szám)

1983 / 5. szám

OXIGÉN ELLENŐRÖK

Még jóval napkelte előtt, hajnali négykor útra kelt a kis társaság, ki az erdőspusztai tavakhoz.

— Oxigénellenőrök — akasztottam rájuk a nevet, félig tréfásan. Dr. Pádár István, a TIVIZIG környezetvédelmi osztályától (laboratóriumvezető), Szilágyi Lajos, a TIVIZIG hajdúszoboszlói szakaszmérnökségétől. Ö a terület felügyelője, a vízkormányzást irányítja.

A tavak partját mintha megszállta volna a pokrócokba burkolózó horgászok serege, pedig ilyenkor, ilyen sötétben is jól kivehető a part alatt széles szalagként virágzó algalebeny.

Dr. Pádár István a csomagtartóból előveszi üvegeit; Fábián Győző, a vízügy rendésze ügyes, tanult dobással vizet mert a zsilipnél. Az edényekre címkét ragasztanak. A dátumnak óra és perc szerint pontosnak kell lennie! Az üvegekbe valamilyen szert önt dr. Pádár (a reflektor sugarát rájuk irányítja), a színváltozás jót jelez.

— Az oldott oxigén még elég. Elegendő, de majd a laborban derül ki igazán. Az ammonium aggaszt.

— Nagy a veszély?

— A tározók és a tavak keresztcsatornás rendszere olyan, hogy bármikor hígíthatjuk az algásodó vizet. Tehát, ha nem is úgy, mint a Keleti-főcsatornából vagy a Tiszából, de korlátozott menynyiségben ömölhet a friss, olykor kristálytiszta utánpótlás. Honnan? A bodzási, a halápi tározóból. Ebben az évben jól is gazdálkodtunk a vizünkkel.

Valóban, a Kati-ér zubogása a feleresztett zsilipnél erről győz meg.

— Miért ragaszkodik az este vett mintához? — kérdezem dr. Pádárt.

— Egyszerű a válasz, az alga este, vagy napfény híján disszimilál, vagyis olyan mértékben kötheti le a tó élő világához szükséges oldott oxigéntartalmat, hogy mint arról az újságokban is sokszor olvasni, bekövetkezhet a katasztrófa. Az algák oxigénfogyasztása (logikus) hajnalban éri el a kritikus határt. Mi, amit csak lehet, mindent elkövetünk, hogy ne virágozzék egyetlen tó sem. Amit csak lehet — figyelmeztet dr. Pádár. — Már járattuk az RSK-t, a levegőztető motorcsónakot. Ma talán a mészhidrátot is kiszórjuk. Sávokban. Olcsó hatóanyag, roncsolja az algaszervezeteket. Mondom, csak talán, mert ez a legdrasztikusabb kémiai beavatkozás. Tavaly szökőkútszelűen, szivattyúval lélegeztettük a tavat.

Lejjebb a 2-es, 3-as tavakon és a mézehegyin, szürkébb a víz. Már megtisztították az áramoltatással. Itt-ott

azonban csúf bibircsókos foltok tarkállanak, a dögalgák. Eltüntethetők, akár egyszerű hálóhúzással is.

A sásból madárrajok rebbennek fel, búbos vöcsök, vadkacsa úszkál, kecskebékák ugranak fejest.

Az élővilág nem vesz tudomást a káros eutrofizációról.

A laboratóriumba visszatérő ember a vizsgálat tárgyává teszi. Az üvegék tartalma az elháruló veszélyt mutatja. Mégis, figyelni kell még!

Persze, ha a Keleti-főcsatorna vize is megindulhatna át az Erdőspusztára (vannak erre már tervek), nem fenyegetné az oxigénhiány a tavakat.

Kotortatni is 'lehetne, nem kis költséggel.

Am a gondosabb haltelepítés sem volna badarság. Az algaevő halakra gondolok.

Vagy bármilyen furcsán hangzik is, a burjánzó tavakba nitrát műtrágyát lehetne szórni, hogy a zöld algák is szaporodhassanak, és biológiai egyensúly állna be a kékekkel szemben.

A MOHOSZ, a FEFAG, a Vízügy, ki-ki a része szerint indíthatná meg oxigéndúsító akcióját a jövőben.

Szalai Csaba

Sós UIZ, |o llíz ?

Egyre több külföldi cikk foglalkozik a tengervíz sótalanításával. Miért van egyáltalán erre szükség? Kérdezik sokan. Sőt egyes nyugati jövőkutatók vízválságot jeleznek előre és hangoztatják, hogy nincs elég víz. Nézzük meg mi a helyzet:

A Föld teljes vízkészletének — 1 358 710 Gm3 — csupán 2,8%-a édesvíz és ennek is 80%-át a gleccserek és jégmezők teszik ki. Az összes többi az óceánokban, tengerekben és a sóstavakban levő víz (97,2%). amely sótartalma miatt sem emberi, sem mezőgazdasági, de még ipari célra sem használható közvetlenül. Miért foglalkoznak ezzel itthon, mikor nekünk nincs tengerünk.

A külföldi munkavállalás során a szakemberek szembe kerülnek ezzel a problémával, tehát érdemes a tengerek, óceánok sótartalmával megismerkedni. Legsósabb a Vörös-tenger 40°/oo: a Földközi-tenger vizének sótartalma 36—39%o. nyugat felé emelkedik; az arab tengeré 36°/oo: az Atlantióceáné 36,4%o. a Csendes-óceáné

32—36,9°/oo. az Északi-tengeré 31 — 35%o, a Fekete-tengeré már csak 17—18°/oo, a Balti-tengeré 7—8%o. A Kaspi-tenger sótartalma öblönként 0 3—14—30%o között ingadozik.

A sók közül vezet a nátriumklorid 27°/oo. a magnéziumklorid 3,8%0. a magnéziumszulfát 1,6%0. a kalciumszulfát 1,3°/oo. a káliumszulfát 0,9%0. a kálciumkarbonát és magnéziumbromid 0,1—0,1 °/oo egy átlagosan 35%0-es összsótartalmú tengervíznél.

Érdekességnek számít a 70 km hoszszú és maximálisan 17 km széles, Jordánia és Izrael közötti 20%-os (200°/oo es) sótartalmú Holt-tenger, amelynek bár fő táplálója a Jordán folyó, de sok sós forrásvíz is kerül bele.

A tengerparti országokban az elmúlt 20 évben több kedvező változás, ill. fejlődés következett be a vízsótlanítás terén. Az 1970-es években Vízsótlanítási Bizottság alakult, amelynek a feladatai az alábbiakban rögzíthető:

— tájékoztatja a tagságot a sótalanításról, különös tekintettel a közműves vízellátásnál történő alkalmazására ;

— áttekinti a sótalanító üzemek különböző „műveleteit”.

— összeírja a működő telepeket és összegyűjti tapasztalataikat;

— vizsgálja a sótalanítási költségeket, összehasonlítva a nagy távolságból történő átvezetéssel és tározássall stb.

Még 1970-ben több mint 120 olyan telep működött a különböző országokban, amelyek kimondottan lakossági használatra állítottak elő sótalanított vizet és ezek 1/3-a a nyugati féltekén volt. A telepek zöménél lepárlást, 25 telepnél elektrodiálízist és 4 telepnél fordított ozmózist alkalmaztak sótalanításra. A telepek száma évente 70—200- zal nőtt. Az USA-ban, Floridában a legnagyobb telepek egyike napi 10 000 m3 termeléssel lepárlással Key Westnél, egy másik 5 700 m3 napi kapacitással működik. Pennsylvániában már viszont ioncseréléssel oldották meg a sótalanítást.

A Vízellátást Javító Társaság (WSIA) által összegyűjtött adatok szerint a sós- és tengervíz ivóvízzé alakítása az utóbbi négy évben mennyiségileg kétszeresére növekedett.

A vízsótlanító állomások 1981-ben naponta 7,6 millió m3 vizet termeltek, amely 20 db San Francisco nagyságú (3,1 millió fő) város vízellátására elegendő.

A legtöbb sótalanító telep az olajtermelő államokban, Észak-Afrikában és a Közel-Keleten található. Ezek termelése 65%-a az egésznek. Az állomások 30%-a az USA-ban van, de termelésük az összesnek kisebb %-a. A sótalanítás alkalmazása világszerte intenzíven fejlődik.

Említést érdemelnek még a kuwaiti eredmények. Az 1950-es években főleg kutakból látták el igencsak szűkösen a lakosságot. Ma Kuwaitban bőségesen van víz, ivóvíz is. Az egykor értékes cikket most ingyen fogyasztják, mivel az olajjövedelmekből származó pénzből bőségesen jutott a vízügyi beruházásokra. A lepárlókból nyert vizet, hogy emberi fogyasztásra alkalmassá tegyék, 5—10% felszín alatti brakkvízzel (félig sós, csökkentett sós, elegyes vízzel) keverik, majd klórozzák. Az egy főre jutó vízszolgáltatás több mint 150 l/fő naponta. Meleg éghajlatú országban kevésnek tűnik, de egyéb tárolt vizet is használnak. Az életet adó vizet szimbolizálja a 171 m magas kuwaiti víztorony, amelyről az Arab-öböl panorámájában lehet gyönyörködni.

Nem reménytelen a vízellátás megoldása, bár nem olcsó, de lehet biztosítani.

Dr. Szabóné Zemenszky Ildikó

21