Magyar Vízgazdálkodás, 1982 (22. évfolyam, 1-8. szám)
1982 / 8. szám
Sivatagból havas csúcsokra A víz teszi gazdaggá az embert Közép-Ázsióban az a mondás járja, hogy nem a föld, hanem a víz teszi gazdaggá az embert. Különösen okkal, joggal mondhatják ezt a két sivatag-óriás, a Kara-kum és a Kizil-kum területén élő népek, hiszen egész történelmük során élethalálharcot vívtak a homoktengerrel a vízért. Ebben a térségben a vízfolyások többsége időszakos, csak néhány napon át, egy-egy kiadós zápor után folyik a víz a mederben. Az állandó folyók nagy többsége el sem jut a térség nagy tavaihoz, mert vizüket útközben elöntözik, s ami még folydogálna tovább, elvész a sivatagban. Két folyó van csak, amely áttör és el is jut az Arai tóig -— az Amu-darja és a Szir-darja. Üzbegisztán mind a két folyót, és a kisebbeket is a Csircsiket, a Zerevsant, fehasználja arra, hogy csatornák és öntözőrendszerek segítségével vízhez juttassa a sivatagot. Sőt az elmúlt évtizedekben több nagy vízi erőmű és tározó is épült a hegyi folyókon. Legutóbb például a Tiensanban eredő Csircsik folyón egy 16 lépcsős erőműrendszer. A 14 és félmillió lakosú Üzbegisztán legnagyobb kincse ma a gyapot: a világtermelésben az USA, Kína és India után a negyedik helyet foglalja el. A köztársaság fővárosa, Taskent elragadó, az 1966-os földrengés óta épült, márványcsipkékkel díszített új középületeivel, sok szép parkjával, megannyi márvány medencéjével, szökőkútjával, teázgató, békésen beszélgető öregeivel, múzeumaival, színházaival, mecsetjeivel, minaretjeivel, népes, zsibongó bazárjával — piacával. Egy napra mégis lemondtam a városnéző busz fáradhatatlan „szolgálatairól", és előkerestem az itthonról vitt telefonszámot. Alisza, pesti ismerősöm felesége egy órán belül, karján egy nagy csokor orgonával megjelent a Hotel Üzbegisztánban. Megegyeztünk, hogy másnap elvisznek kirándulni. — Mit szeretnél látni? A sivatagot vagy a havasokat? — Havasokat, itt?! Másnap kora reggel beültem Ali - száék Zsigulijába, és elindultunk délnek, a sivatag felé. Itt is, ott is kisebb nagyobb csatornákat láttunk. Egy nagyobb csatorna partján traktorok húztak szép sorban a gyapotmezők felé, elsuhantunk egy halastó mellett is, amelynek szabályos és szabálytalan négyszög alakú medencéiben ivadékokat nevelnek, aztán újabb gyapotföldek következtek. Az öntözésre szolgáló csatornák nyomvonalát úgy alakították ki, hogy magaslaton húzódjanak, tehát a víz a kiemelés után külön szivattyúk nélkül jusson el a gyapottáblákra. Maga a sivatag, ott ahol nincs növényzet, óriási élmény. Nem sima, hanem dimbes-dombos, sőt, szakadékos. A látóhatáron itt is, ott is fúrótornyok állnak őrt. Kincset érő, rejtő táj ez. Meleg volt, elgyötört a „szaharai” kiruccanás. Az első kútnál ugrottam volna ki a kocsiból, de nem engedték. „Vizet most ne igyál, csak teát a termoszból ..." A városban meg sem álltunk, és máris útban voltunk északkeleti irányba, útban a hegyek felé. Végtelennek tűnő hosszú út, hasonló a budapesti Váci-úthoz — egyik gyár a másik után. Jobbra a TASSZELMAS, vagyis a Taskenti Mezőgazdasági Gépgyár, a 4C0 helyi üzem legnagyobbika, ahol 160 féle gépet készítenek a gyapottermesztő gazdaságoknak, tisztító üzemeknek. Közeledünk a hegyek felé. Előbb csak enyhén emelkedik az út, aztán egyre merészebb kanyarok következnek. Néhol a Csircsik folyó völgyét is látjuk. Vizével ez táplálja a most már közel kétmilliós Taskentet... Lent is, de a hegyoldalakon is legelésző juhnyájak egy-két „csabán" — pásztor felügyelete alatt. Egyre magasabbra érünk, aztán egy hajtűkanyar után megállunk. Néhány lépésnyire egy szikla, amelyről Az Iszkanderkul tó Tiensanban 2195 m tengerszint felett 8 Csatorna az egykori „Éhség-sztyeppén”
