Magyar Vízgazdálkodás, 1982 (22. évfolyam, 1-8. szám)
1982 / 3. szám
Barangolás az Al-Dunán Vízből kiemelt dűlőket járok, szemlélődöm. A városban volt dolgom, s hogy elvégeztem, a kíváncsiság kihozott a gátakhoz. Mintha tisztem lenne az ellenőrzés, jól állják-e a vizek ostromát, a visszakivánkozó hullámok kísértését. Gyakran jártam erre a lecsapolás megkezdésétől, Orsovától a Deltáig kísértem a Dunát és a gátépítők munkáját. Ismertem lápi halászokat, most Giurgiu üzemeiben találkoztam velük. Emlékszem arra a fiatal mérnökre, aki a lecsapolást irányította a hajdani Greacató környékén: halpaprikást ebédelt mindennap, és közben szenvedélyesen magyarázta, hogy micsoda termőföld válik a vad halastavak helyén. Beteljesedett a jóslata: az állami birtok lovas csősze is elvész a nyár végi kukoricásban. Issza a föld a nap tüzét annyi rideg eső után. Bágyaszt az idő, meg-megállok egy-egy útmenti fa árnyékában, míg a város felé tartok. Aszfaltos út szalagja szalad mellettem, rajta tülekedő autók. Alig figyeltem hajszájukat. Szinte nem figyelek semmire élvezem a napfényt, az árnyékot, tovább csobog bennem az imént hallott Duna, zizegnek körülöttem a kukoricalevelek. Az emberekre sem figyelek most, nem ismer senki. Úgy érzem magam, mintha kiemelkednék a tájból, az izzó levegő himbálna, hintáztatna a folyam, a földek az emberek fölött. . . Ilyen lehet a súlytalanság állapota? Kamion húz el mellettem lomhán. Török rendszámú, roppant hosszú szállítókocsi. Ilyenek járják Európa országútjait. Külön jelzésük van: TIR, a rövidítést mindenütt megértik a kontinensen. Tekintetem ösztönösen észleli a jelzést, siklana tovább. De a kocsi hátulján egy felíráson fennakad: Uzun. Betűzöm: Uzon-Uzon . . . hogy kerül az én szülőfalum neve erre a kamionra? Ott vitt volna át az útja. s rosszcsont kölvkek krétával felrajzolták? A sofőr hallotta a szót, és megtetszett neki? Egyszerre magam körül érzem a Feketeügy táját itt, az Al-Dunánál. Vagy száz lépésnyire innen, a város szélén benzinkút. A kamion lassít. Na, most megfejtem a titkát. A sofőr sötétbarna, fiatal török. Mosolyog, de nem érti, hogy mit akarok. A benzinkutas tud valamit törökül, sok ilyen kamion halad át az országúton. Uzun? A sofőr most már nevet kíváncsiságomon (vagy tudatlanságomon?): hát nem látom, hogy miilyen hosszú alkotmány. Kisebb kocsiknak veszélyes csak úgy, figyelmeztetés nélkül megelőzniük. Motyogok, hogy csak éppen azért. . . az én falumat Üzon-nak nevezik. Hoszszú falu? — érdeklődik a sofőr. Nem hosszú, már nem hosszú, inkább szabályosan kerekded. Nagy község, még városi rangra is számítgat mostanában. Olyan nagy, teszem hozzá magamban, hogy lám, itt messze, az Al-Dunánál sem hagy elszakadni magától. Szótlanul, inkább mosolygással búcsúzunk. Nem tudhatom, mit gondol magában gyerekes kíváncsiságomról. A gondolatok némák, csak belülről érti őket az ember. A LEGENDÁS SZIGET — Akarja-e látni az új Ada-Kaléh-t? — Miért ugrat? — Komolyan beszélek. Mikor a vaskapui erőmű építése elkezdődött, a krónikák az alkotó munka roppant arányainak felvillantásával együtt hangjukban nosztalgiával, egy különleges falucskát, egy természeti ritkaságot is elsirattak. Ada-Kaleh szigetét, régi várromjaival, különös világával, török lakóival, cigarettájával és fáival, sétányaival. Évezredek során majdnem minden itt elhaladó dunai hajóst, erre járó művészt megihletett a folyam közepén álló sziget: magányos földdarab a víz és a sziklák viaskodásának színterén, s talán e tusakodás eredményeképpen. Az állandó változásokban és harcokban mintha a béke és nyugalom örök szigete lett volna. Jókai Mór regénybe foglalta — Senki szigete néven — török dalosok éneket szereztek róla, román írók lírai hangon örökítették meg. De hát a nagy alkotás, a vízi erőmű tervezői nem lehettek olyan érzékenyek és meghatódottak, mint a természet szépségeinek csodálói, mint az írók és a hajósok. A mérnöki tervek úgv kívánták, hogy a sziget örökre a Duna mélyébe merüljön, romjaival és romantikájával egyetemben. Nem pusztulás volt mégsem: a sziget eltűnését körültekintően megszervezték, s vigyáztak arra, hogy semmilyen mozdítható kultúrhistóriai érték ne vesszen el oktalanul. A műemlékvédelem gondos és pontos volt. Emberséges módon ment végbe a lakosok kitelepítése is. Felajánlották nekik a szabad választást. Mehettek bármelyik városba, Drobeta- Turnu Severinbe vagy éppen Bukarestbe (pedig a fővárosba nehéz letelepedési engedélyt szerezni), maradhattak a közeli falukban. Tanakodtak a szigeti törökök, aztán úgy döntöttek, hogy együtt maradnak, valahol a közelben, egy városkában. A történelem századai szoktatták össze őket, az emlékek az életet jelentik számukra. Ada-Kaleh eltűnt örökre. Hullámok csaptak össze felette. Elárasztotta a vízi erőmű tengere. S mintha az emlékezetből is kezdene kikopni. Hiszen a romantika éltette: a kirándulásra csábító egzotikum, a népszerű sanzon, meg a szigetről elnevezett cigaretta. Hírüket lassan elmossa a feledés, az újabb nemzedékek csak az erőműhöz jönnek el, meg a folyam tengeröble fölé emelkedő Üj-Orsovába. — Akarja-e látni az új Ada-Kaléh-t? — Csak nem emelték ki a szigetet a vízből, mint egy elsüllyedt hajót? — Nemcsak ez az egy sziget volt itt a Dunán. Turnu alatt eddig lakatlanul állt Simian szigete. Ada-Kaleh végnapjaiban oda hordták át a mozdítható emlékeket. Áthozták a jellegzetes szigeti építkezéseket, a kiásott török temető maradványait. De azért nem a régi sziget ez, érzik rajta a megtervezettség, miként múzeumokban azonnal látni, hogy az életben nem ilyen rendben álltak az emléktárgyak, a látogatók kedvéért sorakoztatták fel őket. Simian múzeum-szigetnek épült, turisták csalogatására. De még a turisták előtt, még a múzeum-sziget megnyitása előtt lakók jelentkeztek, Ígérkeztek és jogaik alapján meg is érkeztek Simianra. Az elsüllyedt Ada-Kaleh egykori lakói úgy döntöttek, hogy ezen a másik szigeten maradnak, egy csukorékban folytatják továbbb hagyományos, közös életüket. Számukra az átmentett falak, téglák, az áthozott sírok, épületek még így múzeumi jellegükben is többet, sokkal többet jelentenek a turisztikai látványosságnál. Szülőföldet varázsolnak megint maguk köré. Ehhez pedig a köveknél, a tájnál is fontosabb az élő, érző, megtartó lélek. A LÁP ROMANTIKÁJA Magyarul, tudtommal, Mikes Kelemen írt először az Al-Duna lápi szigeteiről, amelyek az Olt beleszakadásától a torkolatáig kísérték a folyamot. Jókedvűen írt, hiszen a lápi világ romantikájával találkozott. 1738. október 14-i keltezésű leveléből másolom ide: „Minthogy veszedelmes volna éjtszaka járni, ezért minden estve kikötöttünk valamelyik sziget mellé. Gyakorta a szigetparton csak a tormához kötötték a hajót, mert olyan vastag gyökerek vannak, mint a szekér rúdja. Ha megreszelik, sárga és jó, ha mingyárt eszik, de ízetlen, ha egy keveset áll reszelve. Vérontás is volt, mert kivált Havasalföld e részin való szigetekben csaknem mindenütt találni sertéseket. Vadok vagy szelídek, nem tudom, mert azok örökké a szigetekben Jaknak, csak maguk — talán gazdájuk is lehet. Elég az, hogy egy szigetben kettőt megöltünk. Jóllaktunk, még bennök tartott. De mennyi átokkal ettük, mert a főhajósunk török volt. Eleget mondotta, hogy megszeplősítettük a hajóját. Mi azt csak nevettük, őnéki pedig csak kelletett nyelni a zsíros füstöt. Amicsoda jó muzulmán volt, talán el is adta azután hajóját azért, hogy tisztátalanná lett volna a disznóhústól .. Török bárkák rég nem jártak a 21
