Magyar Vízgazdálkodás, 1982 (22. évfolyam, 1-8. szám)

1982 / 3. szám

Dunán, de a lápi szigetek sertésfalkái éppúgy legeltek tavasztól őszig, mint Mikes Kelemen idejében. Hosszú orrú, fürge sertések, amelyek hozzászoktak ahhoz, hogy élelmüket a földben tur­kálva szerezzék meg, eső elől az öreg fűzfák alá húzódjanak, réti farkas kö­zeledtekor pedig vizbe ugráljanak, a szomszédos szigetre meneküljenek. Kon­dás nem volt mellettük, hogy védelmez­ze őket. A páti földművesek tavasszal becsaptak egy-egy falka malacot Bor­­cea szigetére vagy a brailai Nagy Sziget­re, ősszel hazahajtották közülük azokat, amelyek életben maradtak, „felhányód­­tak" — milyen találó erre a székely tájszó — az ingyen lápi „koszton". Csak századunk elején jelentek meg vállalkozó szellemű, gazdag sertésgaz­dák, akik kanászokat fogadtak a faika mellé, s szigorúan elszámoltatták őket a gondjaikra bízott sörtés jószágokról. Miután megépült a gát, a kóbor tál­kák kiszorultak a termővé szelídített szi­getekről. Vlad Ciobanu agrármérnök, aki a Nagy Szigeten az első állami farm ve­zetője volt, meséli: a Cernavodában, Brailában élő egykori gazdag sertés­gazdák felhergelték a szegény pászto­rokat, lápi lakosokat, hogy tiltakozza­nak, amiért elveszik a megélhetés le­hetőségét. Jöttek sűrűn a mérnökökhöz, kiabáltak, fenyegetődztek, hogy elsza­kítják a töltést, nem tűrik el, hogy éle­tük rendjét háborgassák. Vlad Ciobanu végighallgatta őket, azután felaján­lotta nekik, hogy álljanak be állandó, biztos keresetre a farm munkásai közé. Az idősebbekből őrök lettek vagy nap­számosok. A fiatalok nagy része trakto­ros. A Nagy Szigeten mintegy ezer trak­toros dolgozik most, ezek fele lápi pász­tor vagy pásztorok gyermeke. Igaz akadtak a szegény juhászok és disznópásztorok között olyanok is, akik nem „törtek be" az új szigeti rendbe. Mind délebbre húzódtak a hódító trak­torok elől, eljutottak Mőrasu községig, amely a sziget alsó csücskén, egy szi­geti dombocskán áll. Innen hová to­vább? Márasutól nyugatra a Nagv Szi­get mellett eay keskeny földnyelv rej­­tezkedik a folvam medrében, az úqv­­nevezett Kis Sziget. Ezt nem fogták kö­rül gáttal, nem is törik fel a földjét soha. Túl alacsony a fekvése, az áradó Duna úgyis mindegyre elöntené. Ez most a senki földié, a megmaradt láo, a réqi szokásokkal. Ide jöttek át a kó­borló falkák, nvájak, pásztoraikkal eqvütt, akik kalyibákat emeltek az öreg fűzfái« koronáia alá. hogy az áqak va­lamennyire felfoaják az esőt. (Az 1970-es nagv áradás ideién az állami gazdasáq emberei mentették ki őket.) A lőni romantikából nekik már csak nyomorúságos foszlányok maradtak . . . A KÍGYÓFOGÓ A Nagv Sziget meahódítása idején évente eliártam ide. Egyik utazásom alkalmával ismertem meq a kiqvófoaó embert, egzotikus tói eazotikus alakját. Maqas, csontos férfi volt. Arca szél­verte, de azt mutatta, hogv nem élhe­tett valami rosszul. Hatvan esztendő körül lehetett. Térden felül érő gumi­csizmát hordott, zöld bricsesznadrágot, háziszőttes kabátot, amelvnek a sza­bása városias volt, s így még feltűnőbb. — Mióta járja a lápot, Florea úr? — Negyven esztendeje. Ezt a szige­tet, Braila mellett. Minden göbét, min­den örvényt ismertem rajta, jóuram. — Most a gazdaságban dolgozik? — kérdeztem, hiszen az éppen akkoriban létesült első szigeti állami farm ba­rakkjában beszélgettünk. — Kígyókat fogok, jóuram. Megle­sem őket, hajnalban és este, egy villá­val elcsípem a fejüket, be a zsákba ve­lük. Viszem őket az intézetbe. Pedig sajnálom szegényeket, meg-megsimo­­gatom. Ők az én sorstársaim. Vadon élnek, mint jómagam. Múltkoriban egyik traktoros azt kérdezte tőlem, hol dol­gozom. A lápon, fiam, feleltem neki. Az milyen vállalat? Én, fiam, mondtam, szabad ember vagyok. Kacagni kez­dett. „Maga csakugyan szabad, mert nincsen esze.” Nem tudta elképzelni, hogy élhet valaki úgy, hogy ne tartoz­zon sehova, senkihez. Negyven eszten­dővel ezelőtt éppen ezért választottam ezt az életet. Inkább a kígyók, mint az emberek ... A hajnali láp kárpótol en­gem . . . Csakhogy meddig? Most a szi­get felső végében vágták ki a fűzfá­kat, nádasokat, szárították ki a lápot. Mennek tovább, alább. Kipusztul in­nen velem együtt a romantika is, meg­látja . .. — Arra a traktorosra nem haragu­dott meg? — így érezte, hát miért hazudott volna? Én sem hazudtam soha. Tudja meg, jó­uram, hogy a természet nem tűri meg a hazuq embert. Volt nekem eqy tár­sam, kíqyófoqó, mint én. De eltanulta a kígyók alattomosságát. Ellopta a csó­nakomat, azzal indult neki a belső tó­nak. Volt egy tó a sziget közepén, a Serbantó, most csaoolják le éppen. Tele volt kíqyókkal. Mind azokat a kí­­ayókat kérik a szérumintézetben. Mon­dom, társam a lopott csónakkal elindult. Eqyedül. De nem ért el soha a tó má­sik partjára. Mealvukadt a csónak, va­lami korhadó faáa a viz alatt feltéote a fenekét. Addig üqvetlenkedett a me­rülő csónakban, míq odaveszett. Álltam a tó partján, néztem. Mivel mentem vol­na seqíteni? A csónakomat ellopta? A tó volt vagv három kilométer szélességű. Ennnek így kéllett történnie. — Kijárt ide akkor is, Florea úr, ami­kor bújdosók rejtőzködtek a lápon? A háború előtti időkben ... — Én nem féltem tőlük. Szegényle­gények búvóhelye volt valamikor a láp. Idegenek messze elkerülték. A csend­őrök is csak nappal merészkedtek ide, és csak nagyobb csapatban. Füzesek, ingoványok, sás, nád és réti farkasok világa volt itt. Csak a lápi halászok és a pásztorok nem féltek, ismerték az ös­vényeket és a láp természetét. Ahogy leszállt az este, tüzet raktak, halat sü­töttek, engem is mindig megkináltak. Nem kérdezték, hogy ki vagyok, mit ke­resek közöttük. Tudták, hogy a lápra csak a szükség hajtja az embert, a szükségben pedig mindenki testvér. De hát a pásztorok azóta a falukba hú­zódtak el, Hirsova felé, Márasu, Salcia községek akkoriban keletkeztek. Mára­­suban most emeletes iskola van, jár­tam ott a múlt esztendőben. — Ügy érzem, hogy keserű szájjal mondja ezt. Az emeletes iskolát a lápi faluban. Pedig maga városi ember, méghozzá fővárosi! Mi vonzotta vagy üldözte a lápi romantikába? — Hosszú mese, bele sem kezdek. Negyven esztendeje ... mondhatnék magának bármit. De soha nem hazud­tam. A láp nem szereti a hazug em­bert, bosszút áll rajta. — S hol kosztozik, ha a szigetre jön? — Halat sütök, mint egykor a pász­torok. Kenyeret hozok magammal. — Nem megy a kantinba? — Mit keresnék én ott? Mondtam, nem tartozom sehova, senkihez. Itt a barakk­ban helyet ad a gondnok. Egy tízesért. — Mennyit ül itt egy-egy alkalom­mal? '*”] — Egy jó hetet. Már készülődöm vissza. Éppen egy hete érkeztem, jú­nius 12-én. A dátum valahogy nem talált az én időszámításommal. — Hiszen egy héttel ezelőtt június 25-e volt — csodálkozom. Felnevetett: — A maga számítása szerint, jóuram. Csakhogy én a régi naptár szerint szá­molok. Üqy szoktam meg az apámtól, minek változtatnék rajta. A természet is aszerint jár, tudja meg. A tél is, a nyár is azért késik a maga naptárá­ban. Az enyém szerint érkezik. A zöld nadrágos sután, félszegen — talán diadalmasan — nevetett. Esztendők múltán a szigeti farmokon érdeklődtem a kígyófogó után. Nem tudtak róla semmit. Mikor mesélni kezd­tem róla, egyik-másik fiatalabb gépész úgy nézett reám, mintha eszelős len­nék. Веке György Vízépítési újdonságok A vízellátó vezetékek fagyhatár alá való helyezése sokszor problémát okoz. A vezetékeket általában csak korrózió elleni szigeteléssel fektetik, ezért egy minimá­lis mélység mindenképpen követelmény. A cső fektetésnél a mélység — helyenként ill. szakaszosan, esetleg jelentős hosszban — csökkenthető, ha hőszigető köpeny­nyel veszik körül a vezetéket. Ez általában olcsóbb, mint a mélyebb fektetés. (NDK) A közlekedésből eredő káros, felszíni bemosódás is egyre nő és veszélyezteti egyes helyeken a vízbeszerzést. Az NSZK-ban a 81. jelű, Stuttgart-Singen közötti autópálya egyik szakaszán az elfolyó vizet — megfelelő műtárgyak beépítésével — összegyűjtik és kezelik, hogy a víztartók védelmét biztosítsák. Dr. Szabó Ivánné a VIZDOK tudósítója 22

Next

/
Oldalképek
Tartalom