Magyar Vízgazdálkodás, 1982 (22. évfolyam, 1-8. szám)
1982 / 2. szám
TAKÁCS TIBOR: DUNÁM, SZERELMEM ■■ Ülök a teraszon és nézem a Dunát. Ez a terasz itt magaslik a folyó fölött, túl Szentendrén, a Tyúkostető magasában, jó két kilométerre a vízparttól. Gyönyörű október ölel át, csakúgy a kiserdőt, amely berzsenyes már, s elveszi a kilátást Vác felé. Pedig amikor megvettem a telket, vagy tíz esztendeje, a panorámáért adtam a pénzemet, nem a földért, amely egy ásónyom csupán. Igen, a kilátásba szerelmesedtem bele egy pillanat alatt. Néztem a Dunát és fellelkesedtem, akár egy ifjú szerelmes, szinte hihetetlen volt, hogy ezentúl akárhányszor felhajtok a Tyúkos-tetőre, amelyet én neveztem el így, lévén a föld anyakönyvébe ez írva róla: Tyukovác-dűlő, szóval amikor felhajtok ide, mindig a folyóra látok. A Dunára, mely nekem ifjúságom idején az elérhetetlent jelentette. Akkoriban mindig, minden szabadidőmet a Tiszának adtam, a sárga füzesvilágának Szegednél, a Maros torokkal szemben, egyedül vagy társaimmal ott álmodoztunk arról, milyen csodálatos lenne felkerekedni, elkötni egy ladikot, beleülni lecsorogni a folyón, át a határon, elérni Titelt, s összetalálkozni a Dunával. De az álmok ladikjába sosem ültünk, akkor se, amikor már társaim lett volna egy leány, s akivel akkor elhajóztam volna a világ végére is. Nem is láttam a Dunát jó sokáig, 15 esztendősen kerültem először Pestre, munkára. Egy derék szomszéd úr, ki telente pékségekben szenvedte át a hóbafúlt világ gyötrelmeit, tavasszal mindig felkerekedett, s járta az országot, kövező lévén, ami csodálatos mesterség voilt abban az időben. Ö hozott fel magával segítőként Pestre. Akkor építették a Ferihegyre vezető autópályát s a szegélykövezésnél én voltam a segédmunkása. Úri mesterség volt a kövezés, én 15 esztendősen többet kerestem, mint villanyszerelő édesapám. De nem ezt akarom én elmondani, hanem első találkozásomat a Dunával. Albérletben laktunk Lőrincen, s az első vasárnap bevillamosoztunk a fővárosba. Társam rokonaihoz ment s én tovább egyedül ki a Duna-partra. Szemközt a Vár magaslott. 1942 nyarát írtuk ekkor, ültem a rakparton, gyönyörködtem a világban. És a folyóban persze, amely sokkol nagyobb, mint Szegednél a Tisza. Ekkor éreztem meg az összehasonlítás csodáját, látni és öszszehasonlítani, ezt tartom azóta is az élet egyik nagyszerűségének. S menynyit meséltem én otthon a Dunáról. Anyám meg is sokallotta, lévén ő igazi patrióta a lelke Szegedé volt, s árulást vélt felfedezni lelkességemben. S attól kezdve a Tiszától mindig elvágytam. Úgy ültem a partján, hogy a Dunára gondoltam. Másodszor 1944 hideg őszén találkoztam a folyóval. Borzongott á víz, mintha tudta volna, hamarosan milyen terhet szállít lefelé. Az ostromot is itt éltem át s amikor Pestet megtisztították a németektől, néhányadmagammal 17 esztendős srácokkal kimerészkedtünk a folyóhoz. S vittük behunyt szemünk alatt a rémségeket, a látványt, a Dunába robbantott hidak szívszorító képét, s azt hittem soha többé nem látom a fővárost. És mégis hamarosan lakója lettem, örültem minden új hídjának. Már hajóztam is rajta, fel Visegrádig, Esztergomig. Ekkor már verseimet közölték a lapok, költőnek hittem magam, már enyém volt a város, és a Duna. Akkor azt hittem legalábbis, de tudom, hogy csak azóta az enyém, mióta innen e domb magasából figyelem a folyó S- kanyarjait. Most is belátok Budapestre, látszik a Gellérthegy, azután az a négy nagy kanyar, amely felcsillan a kora délelőtt kicsit párás fényében. De miért hazudok magamnak is? Már hogy lenne azóta az enyém? Sokszor megszereztem én magamnak a folyót, sokszor legyőztem és még többször legyőzött engem. Megfürödtünk benne fiaimmal áprilisi nyárban, s hiába játszott nyarat az idő, a víz alig érte el a 15 fokot. Emlékszem ez Vácnál történt, a várossal szemközti parton. Azt hittem akkor lettem igazi dunai, amikor Baja alatt, egy vízügyi tanyahajón élveztem először a folyó ringatását, s ettük a tésztával főzött bajai halászlét. Tudom, sok okoskodó, mindent jobban tudó, mai tudálékos hallének nevezi ezt a csodás ételt, nem tudván persze azt, hogy a halászlé a halász főzte lé összevonásából ered, de én már azon nem okoskodtam, hogy melyik jobb: a szegedi, vagy a bajai, szeretem mindkettőt, azt is, amit halász főz, azt is, amit a mi vizeseink főznek. Mert közben elszegődtem a vízügyi szakszervezet nagy táborába, tollforgatónak, figyeltem, néztem, átéltem 25 éven át e szakma változását, riadalmát gondját és baját. Hoztam a híreket buzgárok föltöréséről, gátszakadásról, ha erősebb volt a folyó, de ha az ember győzött, akkor volt igazi az öröm. És az ember sokszor győz a folyó fölött. Kint jártam a védekezők között Szentendrén, amikor el akarta nyelni a víz a folyó ékszervárosát, voltam Mohácsnál, a gemenci erdőben, láttam a menekülő vadakat, folyóban vergődő őzet. Megtanultam tisztelni a Dunát, erejét, energiáját, hatalmát és nagyságát. Megszelídíthetjük napról napra, évről évre, de kit tudja, mikor támad újra, mikor akar gátat tépni, szakítani, mint mi, amikor gyermekkorunkban azt játszottuk: adj király katonát, ha nem adsz, szakítok ! Otthonos lettem a vízügyi igazgatóságokon, társaim, barátaim várnak szerte az országban, tudom a halászlé főző helyek titkait, de gyűlölöm a szúnyogokat. Ismerem a horgászhelyek varázsát, de magam vízbe nem lógatnám a horgomat, szeretem a dunai naplementék tűzvörösét, a napkelték sárgáját, viharok lobbanását, mit tagadjam, úgy szeretem ezt a folyót, akár a Tiszát. És ez nagy szó attól, aki a Tisza partján nőtt fel de erről most nem beszélek, szóltam már róla máskor, lelkesen, boldogan. S hány hasonlatot találtam a Dunáról. Mert a jelen mögött ott bújik az a másik világ, a történelem leple alatt, ezt szoktam fellebbenteni, s kilesett titkairól írom regényeimet. És e leginkább török korból hozott történetekben szokszor szerepel a Duna. Volt rá hasonlatom rengeteg, volt, hogy török pengéhez hasonlítottam, szablyához, mert minden kanyarban ráhasonlít, volt, hogy futtatott aranynak láttam, volt hogy ezüsthálónak, amelyből kicsúsznak a csillagok. Ahogy változott a világ, úgy terítette elém a lehetőségeket: menj, utazz, láss! És én hallgattam rá. Mentem, utaztam, láttam. Még épp időben kerekedtem fel, hogy elmenjek a gyerekkori álmok szigetére: Ada Kaléhre, hogy bekukkantsanak Orsovára, s amikor tíz esztendő múltán fiaimmal autóztam arra, már nem volt meg a sziget, tengert játszott helyette a Duna, s a régi Orsóvá is víz alá bújt, hogy a hajdani domboldalban ékeskedjen az új város. És végig hajóztam a Kazán szorost, láttam a Vaskapu döbörgő hullámait, megálltam a Széchenyi emléktáblája alatt, s amikor nemrégiben elolvastam a folyószabályozó gróf naplóját, ott voltam vele, a Desdemona fedélzetén. S a Dijna delta? 1959 őszén jutottam el a deltába, Konstancából autózva föl Tulceáig, addig a városig, ahol három felé szakad a folyó: a Kília, a Szulina és a Szent György ágra. Ki is találtam útimarsallom, Mikó Ervin kolozsvári íróbarátom derültségére a következő rímet: „Tulcea, a Duna-delta kulcsa." Vendégnek jöttünk Tulcsába (hogy egyszer magyarosan, hangzás szerint is leírjam e város nevét), másnap motorcsónakon jártuk a delta ág-bogas víziútjait, de előtte még várt az este. Illetve, amikor megérkeztünk Tulceába, megmutatták szállodai szobánkat, s magunkra hagytak vendéglátóink. Ervin azt mondta: —- Te, majd kiesik a gyomrom. Együnk valamit. Hat óra volt. öreg este. Ellenkeztem. — És ha meghívnak vacsorára? — Akkor mondták volna! — Várjunk még. — Nem bírok várni, pajtás — mondta és már cipelt is magával a szállodai vendéglőbe, ahol gratart rendelt, vagyis flekként. Délelőtt Murfatlaron ittunk, az állami gazdaság pincéjében (Murfatlar Romániában az, mint nálunk Tokaj, a jó bor hazája), megalapozott erősen a flekkennek, délután a Vitéz Mihály falu kollek-12
