Magyar Vízgazdálkodás, 1982 (22. évfolyam, 1-8. szám)
1982 / 2. szám
tivájónak irodájában az elnök cujkával fogadott, így aztán farkasétvágyunk volt. A vacsora meg se kottyant, visszamenve a szállodai szobába hazai kolbászt szedtünk elő, ez esetben a hazai csak Kolozsvárt jelentette, s épp beléharaptunk, a'mikor kopogtattak az ajtón, s lihegve jön a sofőr, s jelenti, indulhatunk vacsorázni. Erős elhatározást tettünk, mi ugyan el nem áruljuk hogy bevacsoráztunk. Előbb azt hittük újra vendéglőbe térünk, de nem, kocsiba ültettek, s aztán sötétbevesző utakon kanyarogtunk, míg végre valahol megálltunk. Éreztem a Duna friss illatát, hamarosan hajópalló ringott alattam, s aztán bent voltunk a legszebb szalonban, amit eddig láttam. Vörös bársony borított mindent, tükrök verték vissza a fényt, s azt hittem káprázik a szemem, mert a szalon úgy volt megterítve, hogy tizenketten ülhettünk asztalhoz, mint az apostolok. Olajos szardínia volt az előétel. Szedtem istenesen. Hal-csorba következett. A csorba savanyú levest jelent (csak egyfajta módon elkészített) levest hívnak így Romániában, van pacal-csorba, hogy a nekem legkedvesebbet említsem először, bárány-csorba, csirke-csorba, nem sorolom tovább. Fölséges volt a leves. Eddig Ervin is kitartott becsülettel. De házigazdáink csak most lendültek bele, amikor nekünk kezdett elegünk lenni. Mert egymás után hozták a fogásokat, természetesen hal volt valamennyi, amit a Duna adhat, azt mind asztalra tálalták. És közben emelgettük a cujkás poharakat, ittunk a barátságra, a halászokra, a delta embereire, Ady Endrére, mert hogy éppen születésnapja volt, november 22-e. És ittunk Attila fiam egészségére is, aki aznap volt négyéves. És mindenre ittunk: vidámságra, örömre, szerelemre, s legfőképp a halakra, s ha az egyik fogást megkóstoltuk mór hozták a másikat. Ervin csak poharát emelte, én még hadakoztam a tányérral meg akarván menteni a magyarok becsületét. És akkor még nem csak szerettem, de tudtam is enni. Nem tiltottak az orvosok az ételektől. Most összefut a számban a nyál, ha végiggondolom az esti menüt akkor tarthattunk a felénél. Szerencsére engedélyeztek vendéglátóink egy rövidke szünetet. Lemostuk torkunkat borral, cujkával. Közben szemügyre vettem a szalont. A tükrök közt villanyok égtek, körös-körül pamlag övezte a termet. A hatalmas asztal pillanatra megüresedett, hogy a következőben egy soha nem látott óriási tálon megjelenjen egy egész csuka. Még ilyen gyönyörűt nem láttam. És átkoztam magam, hogy hagytam magam elcsábítani flekkenre, vacsora előtt. Ervin fogfájós arcot vágott, de én nekikezdtem. Enyém volt az elsőbbség joga. Ervin csak a tolmács szerepére vállalkozott ezentúl. Én ettem, de ettől kezdve igazán csak becsületből. S amikor már elteltünk mindenféle jóval, telerakták az asztalt aranysárga, füstölt halakkal. Addig se nem láttam, se nem ettem füstölt halat. Nem is tudtam hozzányúlni. De amikor búcsúpoharunkat is kiürítettük, vendéglátóink összecsomagolták, amit nem ettünk meg. S másnap valóra vált a gyerekkori álom: bejártam a Deltát. így írom, nagy betűvel, mint ahogy így íródott a szívembe és emlékezetembe is. Nádaratás folyt, svájci gépek úsztak a nádtengerben, s hordták partra csónakkal a kévekötegeket, hogy innen Galacba szállítsák, ahol már épült a nagy cellulóze-mű. Szép volt az őszi folyó, sok apró szigetével, víztükrével, nádasával, de a madárnép megfogyatkozott. Menynyivel más lehet itt a nyár, amikor zölden borul össze a nád, amikor alagutakon csónakázik a vízi ember, a lipovánok népe. A lipován külön nép a soknemzetiségű országban, menekült hithű, ortodox oroszok leszármazottai, ők adják a nagy világversenyeken remekül szereplő román kenusok és kajakozok többségét. Másnap Galacba utaztunk, onnan Brailába hajóztunk tovább. Persze, hogy megéheztünk, hol volt már a teli gyomor, üresen korgott. S a hajón nem lehetett ételt kapni, semmit se. Hát a füstölt hal nem étel? Dehogynem! De Ervin bevallotta, még sosem evett füstölt halat, oda somfordáit hát a büfés leányzóhoz, megkérdezni tőle, hogy miképpen kell enni? Ervin jól tud románul, addig nem is kételkedtem tudásában, de amikor visszajőve azt mondta: úgy ahogy van, s elővette az egyik halat, és a másikat — maradt még vagy negyven összecsomagolva —, s beleharapott, az arcán láttam, nem ízlik a hal. Én is beleharaptam, csont roppant a fogam alatt, eldobtuk hát. Hanem csak ámultunk Bukarestben, két nap múltán, amikor magyar barátunk orosz felesége, Maya asszony tapsikolt örömében, hogy füstölt halat hoztunk. És lehúzta a bőrét, levágta a fejét, kétfelé vette a halat, kiemelve középről a csontvázat, s ette, ette földöntúli örömmel. Mi is hozzákezdtünk. Isteni volt. Fölségesen ízlelt, mi meg koplaltunk Galac és Braila között. Hogy sokat meséltem erről? De hát ezt az élményt is a Duna adta! S akkor, 1959-ben úgy jöttem el a deltából, hogy fájt a szívem. Maliuc félúton van a Szulinán, a tengerig tartó úton, s úgy szerettem volna látni a tengert. De akkor nem vittek el. Vártam az alkalomra. És elérkezett 1974 májusában. Ügy hozta a jó szerencsém, hogy vendége lehettem a Hungáriának, ennek a 6200 tonnás tengerjáró hajónak, hogy félkörbe hajózzuk Európát. Brailában vett a hátára, Galacot, Tulceát ismerősen üdvözöltem, bár a Duna-delta kulcsa erősen változott, modern város nőtt a régi házak helyén. Kerestem a kikötőben — persze csak a folyó közepéről — a régi, a tükrös szalonos vendégmarasztaló hajót, de nem találtam. Erősen esteledett. Ügy hírlett, éjszaka érjük el a tengert. Tulcea alatt már vízre ült a nap. Én még ilyen naplementét nem láttam. Ilyen szépet, színeset, amikor az aranysárga keveredik a vörössel, a cinóber a rozsdaszínnel. Aranyfóliaként gyűrődött az enyhén fodrozó víz. Jaj, csak itt maradnánk ! És maradtunk, horgonyt vetve éjszakára. S másnap, kora reggel, hat órakor indultunk végig a szulinai Duna-ágban. Ismerősként üdvözöltem a maliuci telepet, a kutatóintézet alig változó épületsorát. Május közepén jártunk, a nádasok madarakat küldtek elénk, kutatta is repülésüket a messzelátó. S aztán a tengert hozta elénk. Szuiíina néhány háza maga volt a teljes csalódás, de a pilót-hajó még futott előttünk, elmaradt a part, a kis település, a nádasok világa, s mi még mindig két töltés között hajóztunk. Itt vagy másfél kilométeres móló visz a tengerbe. S aztán egyszerre óriásit ringott a Hungária, kiértünk a nagy vízre, a tengeren hajóztunk. A révkalauz hajó dudált és visszafordult. Mi nekiindultunk a Fekete-tengernek. De még sokáig a Duna vizén hajóztunk, s láttuk, hogy mennyivel másabb a színe, mint a tengeré. Aztán egyszerre csak összevegyült a két víz, de ekkor már elmaradt a part. Még adós vagyok magamnak a Duna forrásával. Tudom, hogy elmegyek hozzá, felkeresem, elvisz a kíváncsiság. Mert látni akarom. És nem láttam Melk fölött a Dunát, és Belgrádnál is beszélgetnem kell még a folyóval, és meg kellene számolni a csillagokat egy nyári éjszaka Bécsben is. Mert amikor ott jártam, nem láttam a Dunát. Nőnek az adósságaim. Pedig ketten figyeljük mostanában a folyót, társam lett a vigyázásban édesapám is, aki túl a nyolcvanadik évén Pakson dolgozik, az épülő atomerőműben, ő ott figyeli esténként a folyót, én Budapesten. Dolgozik, mert kedve van hozzá, sőt ereje is, büszke rá, hogy milyen sokat tesz az asztalra, fizetéskor, majdnem háromszor annyit, mint az erejét vesztett nyugdíja. Nézem a Dunát. Reggel még fátyolos volt a levegő, mostanra a pára felszállt s nyomában magasba tekeredik a szorgos gazdák füstcsíkja. Mennyi Káin és mennyi Ábel, gondolom, az egyik füst vidáman tekereg az égre, a másik meg ©llapososodik a völgyben. Kibomlik a táj. Előttem a szentendrei sziget. Szemben Dunakeszi házai magasodnak, jobbra lent Szentendre tetői és tornyai piroslanak, balra, a kiserdőn túl Vác füstölög. Szemem átfogja mind a két Duna-ágat, két ezüst csík most a folyó, egy vékonyabb és egy vastagabb. Ha beülök autómba, végigkísér a folyó. Szentendrétől hazáig, otthontól Szentendréig. Szidom, ha elönti az alsó rakpartot, amely a leggyorsabb budai út átadása óta, féltem a római part villáit, kabinjait, ha megduzzasztja magát a folyó. A télen felülök valamelyik jégtörő hajóra, hogy közelről lássam, miképpen védik a partot, a vagyont, a földeket, a tájat, a hazát, azok, akiknek ez a szolgálat jutott egy életen át. De még a teraszon ülök. Előttem a Duna ezüstje. Október van. Vetkezik a kiserdő. Még tart a vénasszonyok nyara, ökörnyál száll a levegőben. A Dunán hajók úsznak. 13
