Magyar Vízgazdálkodás, 1982 (22. évfolyam, 1-8. szám)
1982 / 6. szám
Rejtőző vízügyi értékek A műgyűjtés titkai Kevés olyan emberi tevékenység van — kivéve az alkotó művészetet — amelyről annyi ellentmondó, álhiedelmekkel telített megállapítás forog közszájon, mint a" műgyűjtés. Több évtizedes múzeumi munkám során az ország sok, neves műgyűjtőjével kerültem kapcsolatba, így alkalmam volt betekinteni műhelytitkaikba, lelkivilágukba. A muzeulógusokat két nagy csoportra lehet osztani: akik nem kedvelik a műgyűjtőket és akik becsülik őket. Mindkét csoport múzeumközpontú szemlélettől vezéreltetve viselkedik. Leegyszerűsítve a kérdést a kétféle magatartást így lehet összefoglalni: az első „nem szeretem a magángyűjtőket, mert nekik az van, ami a múzeumnak — a köznek — nincs és kellene” és „semmi pénzért nem hajlandók megválni tárgyaiktól.” Ennek az érzésnek a magja a „most és azonnal” türelmetlensége és féltékenysége: „miért az egyéni tulajdon, miért nem a közgyűjteményben?” A második csoport becsüli a műgyűjtők munkáját, adott esetben együtt is dolgozik velük. Tudja, hogy előbb vagy utóbb a magángyűjtemény is bekerül a múzeumba. Addig is értő kezekben van, őrzik, állagát védik, restauráltatják, kiállításra kölcsön lehet kérni, védetté lehet nyilvánítani. Tehát úgy tekinthető, mint leendő közgyűjteményi anyagot. A műgyűjtésnek óriási irodalma van. A Művészeti Lexikonban csak a gyűjtés történetével kapcsolatos címszó található, de meghatározást — definíciót — a műgyűjtés fogalmáról nem. Egy külföldi meghatározás szerint: „Gyűjtő az, aki személyes szükségletén felül valamilyen meghatározott szempont szerint tudatosan gyűjt és fejleszti állományát.” Szerintem ez a meghatározás ott sántít, hogy az igazi műgyűjtőnek épp a gyűjtés ténye a legszemélyesebb igénye, szenvedélye! Helytelen tehát tárgyiasított kategóriára — személyes szükségletén felül — korlátozni, mert a gyűjtőnek nincs és nem is lehet személyes szükségletén felül műtárgya. Nála az eggyel több nem mennyiséget, hanem minőséget — differenciált esztétikai jelenséget — takar. Véleményem szerint a műgyűjtés egy igen komplex emberi magatartás pozitív tartalmú ötvözete; rang, melyet az ember a génjeiben hoz magával a világra. Úgy is lehet fogalmazni, hogy a gyűjtés jellemkérdés. „Mond meg mit és hogyan gyűjtesz? — megmondom milyen ember vagy.” Az élet folyamán majdnem minden ember beleesik a gyűjtés bűvkörébe. Különösen a gyermekkor fogékony ebből a szempontból. A muzeulágust és műgyűjtőt összekapcsolja a muzeológiai érték: a műtárgy. Ez a tény sok illetékesben, még több illetéktelenben a gyanúsítgatások egész légióját idézi fel. A sokféle rosszindulatú feltételezés közül csak egyet vegyünk tüzetesebben szemügyre: a muzeológus és a műtárgy kapcsolatát. Sokan vélekednek úgy, hogy mi sem könnyebb a múzeumi dolgozónak, mint műtárgyhoz jutni. Ez tévedés, sokszor pedig az ítéletet mondó jelleméből fakadó rosszindulat a „ki mint él, úgy Ítél" megjelenítési formája. A hivatásos muzeológus olyan műgyűjtő, aki nem magának, hanem nemzetének — a köznek — gyűjt. De túl ezen a szemponton, a szerzésnek útját állják azok a szigorú adminisztratív szabályok, melyek a múzeumi tárgyak kezelésére vonatkoznak. Nagyon elterjedt az a nézet is, hogy a muzeológus — épp állásánál fogva — semmit sem gyűjthet. Ez is tévedés. Sajnos kevesen veszik a fáradtságot, hogy elolvassák a Művelődésügyi Miniszter 136/1965. (M. K. 12.) MM sz. utasítását, melynek 24. §-a „A múzeumi dolgozók szakmai magántevékenységének korlátozásai”-ról. szól. Idézem: „Múzeumi dolgozó a múzeum gyűjtési körébe tartozó tárgyat sem a saját maga sem pedig más magánszemély számára gyűjtés vagy vásárlás útján nem szerezhet meg, kivéve egyes tárgyak saját lakása díszítése céljából történő megvásárlását.” — Ezt az első bekezdést még hat másik egészíti ki, helyes mederbe terelve a valóban „kényes” kérdést. Két lényeges pontja van a 24. §-nak: a múzeum gyűjtési köréhez tartozó tárgyakra vonatkozó tilalom és egy feloldó engedmény, mely a saját lakás díszítésére vonatkozó tárgyakat érinti. Ez utóbbi könnyen ellenőrizhető etikai és esztétikai kérdés. Jellemző, hogy a felszabadulás óta fegyelmit és szabálysértést meghaladó súlyú visszaélés nem történt hazánkban. Nagyon sokan azt hiszik, hogy a gyűjtéshez nem kell más csak pénz, sok pénz. Nem tagadom, jó ha van pénze a gyűjtőnek, de nem ez az egyedül üdvözítő megoldás. Csak sznob milliomosok vásárolnak teljes gyűjteményeket. . . Az igazi gyűjtő a szegénység nullpontjáról indul, és hosszú évtizedek hangyaszorgalmú munkája árán teremti meg gyűjteményét. A műtárgy értékének kérdéséről itt és most csak címszavakban szólhatunk, hisz a téma tanulmányt érdemel. Leegyszerűsítve — szerintem — a műtárgynak háromféle értéke lehet: műgyűjtői — tehát a „van és az enyém”, a műtárgypiac forgalmi értéke (amely nem mindig azonos az árral), tehát a „kinek a birtokába kerül majd” érték, és végül a harmadik a múzeumi érték, mely szinte felsorolhatatlanul sokrétű. Magában kell foglalnia a történeti múltat, az általános emberi kultúrateremtőt és hordozót, a specifikusan nemzeti sajátosságot, a fejlődést tükröző folyamatot, az egyediséget, az egyszerű magasrendű alkotás összegező szintézisét, és még lehetne folytatni. Minden műtárgy — pénztől független — értékének igazi fokmérője az eredetiség kétségtelen megállapítása. A valódiság eldöntése a műgyűjtés legfontosabb kérdése. Ez ösztönzi a gyűjtőt az állandó önképzésre, kutatásra, búvárkodásra. Ismerek olyan könyvgyűjtőt, aki nyolc kódexet fedezett fel kutatásai során. A gyűjtők többségéről el lehet mondani, hogy nagy műveltségű, széles látókörű emberek, akik ritka hivatástudattal szolgálják a hazai kultúra ügyét. Nem egy múzeum tisztában van azzal, hogy a gyűjtők tudását nem nélkülözhetik tudományos munkájukban, épp azért vonják be őket múzeumbaráti körökbe. A gyűjtők — tárgyszeretetüknél fogva — demokratikus társadalmat alkotnak, ahol nincsenek kort, származást, foglalkozást, végzettséget stb. jelentő korlátok. Az egyetemi professzor egyenrangú a munkással, ha azonos a gyűjtőterületük. A magyar vízügynek csaknem százezer dolgozója van. Ebből a nagy létszámból vajon hány embernek van magyar „vízügytörténeti” tudata? Pozitív hozzáállása az európai mércével is magasra értékelt vízügyi múltunk emlékeinek felkutatásához, megőrzéséhez? Hány hivatali helyiségben, raktárban, padláson stb. hever múltunkat őrző dokumentum, műszer, múzeumba kívánkozó tárgy? Évente vajon hány olyan darabot selejteznek ki, amelynek helye lenne a Magyar Vízügyi Múzeumban? Hány magán és félhivatalos gyűjteményecske rejtőzik a tévesen értelmezett lokálpatriotizmus leple alatt? Hány vas-gyémántarany-ezüst diploma, régi vízügyi bizonyítvány búvik meg öreg almáriumok mélyén? Elismerem a családi kegyelet jogát, de minden múltját becsülő magyar nevében tiltakozni kellene, hogy a Múzeum ne tudjon közös értékeink hollétéről. Nem a tárgy kell — van már kiállítani valónk — hanem a létezés ténye és helye! A Múzeum minden gyűjtő tevékenységet boldogan támogat, csak tudjon róla. Adott esetben szívesen fizet anynyit egy leletért, amennyiért felelőtlen személyek elkótyavetyélik. Mindenki, aki felelősséget érez történeti múltunk feltárásának kérdésében, segíti a Magyar Vízügyi Múzeum gyűjtő, feldolgozó, őrző, restauráló, bemutató munkáját. Dr. Pataki Zoltán 21
