Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-06-01 / 6. szám
Az ácsiak aranymosó-masinája a negyvenes évek elején A hatvanas évek elején történt... Szakolczai Antal, a híres ácsi aranyász pihent, ott üldögélt a Duna partján, és a közelben dolgozó csehszlovák kavicskotró baggert nézte ... A hajóról nemsokára kievezett hozzá — a magyar partra — a hajó parancsnoka, és kis szívességet kárt tőle. Elbeszélgettek az aranymosás múltjáról, jelenéről... A parancsnok hozott egy kanna homokot abból, amely a kavicsszállító szalagról a hajó fedélzetére hullott: — Nézze meg, kérem, van-e benne arany? A híres aranyász több mint öt deka aranyat mosott ki abból a kanna homokból!.. Máskor egy gramm aranyért több mint egy köbméter anyagot mosott át, s most egy kannányi homokból az ötvenszeresét mosta ki! Szakolczai Antalt az egész község szavahihető, becsületes embernek tartotta, ezért választották meg a községi pártszervezet titkárának. Amit elmondott, valóban megtörtént, s ugyanígy mondta el a sógora, Nagy Lajos aranyász is. Ez pedig azt bizonyítja, hogy a Duna nem veri ki minden aranyát a partokra! Hogy marad még arany bőven a fenéken is, talán több, mint a partokon. Tudták ezt nagyon jól már évszázadokkal ezelőtt is, de akkor még nem volt rá lehetőség, hogy az ismeretlen veszélyeket rejtő mélyből felszínre hozzák a kincset. Századunk elején próbálkoztak először a meder kincsének gépesített, nagyüzemi kitermelésével. A jól induló próbálkozás hírére József királyi herceg is megkapta az aranylázat! A legmeszszebbmenő támogatásban részesítette a kutatásokat. A Muraközben is üzembe helyeztek egy aranymosógépet, ráadásul az angolok és a hollandok is érdeklődni kezdtek a „folyóvizeinkben elveszendő aranymennyiség iránt." Az első világháború és az új országhatárok véget vetettek a kísérletezésnek, de az 1930-as évek nagy gazdasági válsága idején ismét kitört az aranyláz. Akkor már Csehszlovákiában is! Kétmillió háromszázhatvanezer koronás alaptőkével alakították meg az Aurea-Társaságot. Kolozsnéma és Kulcsod között megszerezték a Duna medrének kitermelési jogát, és megkezdték az aranymosást. Pontosan ugyanott, ahol a magyarok már 1910-ben próbálkoztak... Egy év alatt 160 000 korona értékű aranyat mostak ki, s így az üzlet veszteséges maradt. De beigazolódott, hogy a Duna medrében van arany, és sok arany van I A Duna medrében, a vastag kavicsrétegben rengeteg arany és még az aranynál is nagyobb érték van! Bereczki Vincze bácsi, az utolsó szapi aranyász ezt mesélte nekem az ötvenes évek legelején: — Egyszer annyira leapadt az öreg- Duna, hogy csak alig-alig csordogált valami kis víz a száraz meder alján. Sétálni lehetett a kavicsdombok között . . . Mert a Duna medre nem olyan ám, amilyennek képzelik. Tele van dombokkal, hátakkal, meneteles és meredek zátonyokkal, kútszerű gödrökkel és mély árkokkal. Ezeken a természetes, a víz folyását, áramlását befolyásoló akadályokon kívül akadnak szép számmal mesterséges akadályok is. Lesüllyedt kőgátak, nagy kövek, megkövesedett fatörzsek, óriási csontok, hajó- és hídroncsok. Ezek egy része nem mozdul a helyéről, a másik része pedig lassan sodródik, vándorol lefelé. Vagy nyomtalanul eltűnik a vízfenék kavicsrétegében . . . Azóta már én magam is tudom, hogy a Pozsony és Komárom közötti folyamszakaszon gyakoriak a vízfenék atkás képződményei. Ezt a kemény kőzetet (egy időben próbakőnek is nevezték) a víz és a víz által sodort hordalék állandóan csiszolja, alakítgatja. Nem egyszer valóságos szobrászati remekműveket hoz létre, ahogyan a Concópatak torkolatánál lemerülő búvár ezt elmondta. A kőzet apró, letöredezett és néha meglepően szép formájú darabjait bárhol megtalálhatjuk az említett szakaszon. A mederben a víz ilyen természetes és mesterséges akadályokba ütközve irányt változtat, és meglassul. Kénytelen a magával hozott teher egy részét lerakni, akár évtizedeken vagy évszázadokon keresztül. Ezek a helyek Duna-fenék A DUNAI ARANY NEM MESE! valóságos aranybányái. így kerül a vízben sodródó aranyszemcsék egy része is holt térbe, ahol leülepedik. A Duna rengeteg anyagot, főként kavicsot és homokot szállít magával, de sok egyebet is. Évente körülbelül annyit, hogy ha tehervonatra raknák, a szerelvény eleje Pesten, a vége pedig Pekingben lenne! A Duna medrét több száz kilométeres szakaszon jórészt összefüggő és a felszínén állandó mozgásban levő, igen vastag kavicsréteg borítja. Ez a mozgó és görgő felszín — sántító hasonlattal élve — úgy működik, mint egy állandóan egy irányba mozgó rosta vagy szita. Tehát a fenékre kerülő aranyszemek, vagy tárgyak — nagy fajsúlyúk miatt — egyre lejjebb, egyre mélyebbre kerülnek ezen a többsoros szitán, illetve rostán át. Amíg el nem érik a szilárd medertestet... Ha feltevésem helyes: a vízfenéken, pontosabban fogalmazva, a szilárd medertesten egyre gyűlik az arany! A Duna medrének óriási aranykészletét csak akkor lehetne a szilárd medertestről kitermelni, ha a Duna vizét új mederbe terelnék, és a régi meder kavicsszőnyegei szárazra kerülnek. A vízfenék kavicsrétege igen vastag, és a kotróhajók kosarai soha és szinte sehol nem érhetnek le a szilárd medertestig. A felszínén állandó mozgásban levő, de amúgy is omlékony kavicsrétegbe éppen úgy nem lehet lyukat kotorni, mint a levegőbe lyukat fúrni. Tehát még a legkorszerűbb, aranymosásra specializált kotróhajók is csak a kavicsszőnyeg felső rétegének kincsét, a mederben található aranynak csak igen kis hányadát hozhatnák felszínre. Ahogy ezt már megtették kétszer is: a magyarok 1910-ben, a csehszlovákok pedig a harmincas évek derekán, amikor gépesíteni akarták az aranymosást. Bár senki nem beszél róla, a szakemberek előtt bizonyára nem titok, hogy a közönséges dunai kotróhajók is hoznak felszínre bizonyos mennyiségű aranyat, amely aztán egyenesen a teherhajók gyomrába, vagy a partokon levő Ácsi aranycipók, „kisárgitott arany", beolvasztás előtt (Herbszt Tibor felv.) 24
