Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-06-01 / 6. szám
óriási prizmákba, kavicsdombokba kerül. Ez az aranymennyiség nem kicsiny. A közönséges kotróhajó nem aranymosásra készül. A kaviccsal telt vaskosarakon szinte átpréselődő víztömeg a homok és arany jelentős részét visszaviszi a Duna medrébe! Olyan ember, aki ismeri a Duna aranyát, aki bizonyos technikai ismeretekkel rendelkezik, aki az aranymosás avatott szakembere, egy-egy kotróhajón bizonyára igen sok apró és olcsó újítást vezethetne be. Ezek révén az állam óriási aranymennyiséghez juthatna . .. Csak rá kellene irányítani néhány ügyes ember figyelmét a Duna kincsére! Tehát nem kell óriási költséggel külön aranykotró hajót építtetni. Csak a meglevőkön kell bevezetni néhány apró újítást, s az évről-évre nagyobb mennyiségű folyami kavics értékes melléktermékei az állampénztárat gyarapítják majd. Hiszen a szakemberek tudják, hogy a dunai hordalék nem csupán aranyat és ezüstöt tartalmaz, hanem sok más értékes anyagot is, amelyekre égető szüksége lenne az országnak. Az aranyászok nem titkolták, és ma sem titkolják, hogy a vízből kifogott állatok szőréből is kimosták az aranyszemcséket. Ez nem éppen finnyás embereknek való munka, de nemegyszer igen jól jövedelmez. Az aranyász egy kifogott birkatetem gyapjából egy-két óra alatt annyi aranyat moshatott ki, mint amennyit több napos kemény munka alatt. Ez a magyarázata annak, hogy nem idegenkedtek ettől a gusztustalan „művelettől'', ahogy csallóközaranyosi aranyászom, Zsemlovics Imre is piros betűvel jegyzi naptárába azt a napot, mikor ilyen „aranyos dögre" bukkan . . . Az egykori aranyászok birkabőrökből csináltak aranycsapdákat, kelepcéket. Egy 1669 és 1671 között hazánkban utazgató angol tudós, Browne Eduard írja, hogy a magyarországi aranymosók „gyakran az aranyat hordó folyó fenekére birkabőröket fektetnek, úgy hogy a nehéz aranypor a gyapjú szálai közt megakad”. Sajnos, az aranyszerzésnek ezt a kényelmes módját nem írja le részletesen a jeles angol tudós. Az azonban mégis neki köszönhető, hogy erről az eljárásról írásbeli dokumentum maradt fent. A bizonyára külön e célra kikészített birkabőröket „az arany útjába" fektették le az aranyászok a folyóvíz fenekére. Mégpedig nem „szőrmentiben”, hanem visszára, hogy biztosabban „csapdába ejthesse" az aranyszemcséket. A bőrök folyás felőli részét beásták a folyam fövenyébe, nehogy a víz a bőrök alatt elvigye, tovább görgesse az aranyszemcséket. Ráadásul a bőröket egész biztosan le is cövekelték és állandóan szemmel tartották . . . Ha az aranyász elegendő birkabőrrel rendelkezett, aránylag kis fáradsággal tetemes mennyiségű aranyhoz juthatott. Egy-egy gazdagabb aranyásznak valószínűleg több helyen volt ilyen aranycsapdája. Ezekre fogadott munkások ügyeltek fel. Az előzőnél is jobban jövedelmező aranyfogási módszer nyomára a nagy magyar tudós, Bél Mátyás 1735-ben megjelent, „Notitia Hungáriáé Novae Historico-geographica” című kitűnő munkájában bukkantam rá. A könyv írása idején még bizonyára oly sokan ismerték ezt az aranyfogási módszert, hogy nagy tudósunk nem tartotta fontosnak a részletes ismertetést. A rövid idézetből is kiderül azonban, hogy az aranymosás — valószínűleg politikai okokból — már a tizennyolcadik század első felében sem volt olyan jelentős, mint az előző évszázadban. „ . . . Valaha a lakosok az aranyat a fövenyből mosták ki vidékünk egy részében, amely foglalkozás után, mely most el van hanyagolva, más keresményen kívül, ebből is gazdagodtak. Főképp Csallóközben a vajkaiak minden megerőltetés nélkül, s nem is huzamosan dolgozva, vaqy a munkára nagyobb gondot fordítva, gyarapodtak. Az aranyművesek, pozsonyiak unokái, akiknek ősei a Dunán fölfogókat helyeztek el, gondosan megépítve azokat, annyi aranyat termeltek ki a fövenyből, amennyi a gyár számára szükséges volt, sőt még többet is .. Nagy tudósunk nem írta le, hogyan is néztek ki ezek a gondosan megépített aranyfogók. Csupán az tudjuk meg, hogy nagy mennyiségű aranyhoz juttatták az egykori aranyászokat, akik közül nem egy aranyműves vagy akár ötvösművész is lehetett.. . Abban az időben ugyanis az ország ötvöseinek és aranyműveseinek túlnyomó többsége Pozsonyban dolgozott — a Dunából kitermelt sáraranyból . . . Mivel Bél Mátyás gondosan megépített aranyfogókról ír, ezek aligha lehetnek azonosak a vízfenékre teregetett, aranyfogóként használt birkabőrökkel ... Milyenek lehettek ezek az aranyfogók? Az bizonyos, hogy az aranyfogók gondos építőinek számításba kellett venniük — sok egyében kívül — az állandó vízmozgást, az áramlásokat, a vízszint ingadozását, a folyami hajók útját, a széljárást stb. De az aranyfogó éppen úgy lehetett vízfenékbe vert cölöpökre erősített alkotmány, mint nagy kövekből épített sarkantyú, amely a folyót terhe egy részének lerakására vagy zátony képzésre kényszerítette ... De azt is lehetségesnek tartom, hogy ezekre a kőgátakra, vagy a cölöpök közt kifeszített kötelekre, vagy a rájuk erősített rudakra — aranyszemcséket jól fogó — posztódarabokat, vagy bőröket feszítettek ki. Ha ilyenek voltak az aranyfogók, csak időszakosak lehettek. De az is lehet, hogy mesterséges aranyász partokat építettek ki minden évben, azon a Duna-szakaszon, ahol az aranyszemcsék még aránylag nagyok. Bizonyos, hogy még így is csak a Duna által hozott aranymennyiség egy — többé-kevésbé jelentős — részét sikerült csapdába ejteni. Jutott még bőven arany az ácsi és az aranyosi aranyászoknak is. akik bizonyára mosópad segítségével és birkabőrök alkalmazásával keresték a kenyerüket. De nem kétlem, hogy az alpi eredetű aranyszemcsék egy része akkor is — a hosszú úton egyre inkább felaprózódva — leúszott a Fekete-tengerbe. Mint ahogy bizonyos az is, hogy a Duna alanykincséből a tizenhetedik században még jóval többet termeltek ki, mint a tizennyolcadik és a tizenkilencedik században. Nem is beszélve a huszadik századról, amikor hagyjuk ezt a kincset feledésbe menni. Az egykor sikeresen használt aranyfogó birkabőrök alkalmazása ma sem okozhatna komolyabb problémát. Gyorsan ki lehetne kísérletezni, hová, mely helyekre kell azokat teregetni . . . Feltételezem, hogy némi fejtöréssel megfejthetnénk — a Bél Mátyás által említett —, „gondosan megépített” aranyfogók titkát is. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni és ismételni, hogy a folyam ma is éppen annyi aranvat hoz le az Alpokból, mint száz vagy ötszáz évvel ezelőtt! Ha őseink ötszáz évvel ezelőtt, vagy még régebben kiötlötték a dunai aranykincs kitermelésének jövedelmező módszerét, akkor ma miért nem próbálkoznak? Hiszen a technika és a tudomány oly gazdag fegyvertárával rendelkezünk, amilyenről derék elődeink még csak álmodni sem mertek .. . N. László Endre Nagy Lajos, ma az egyetlen magyarországi aranyász, mosás közben 25
