Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-02-01 / 2. szám
Az Építőipari Tudományos Egyesület árkollokviuma Hatékonyság, takarékosság, felelősség Székesfehérváron, Pécs és Kecskemét után 1980. október 30—31-én harmadszor rendezték meg az építőipari árkollokviumot. A rendezvény célja az építőipari árrendszer távlati továbbfejlesztési lehetőségeinek feltárása, alkotó vita eredményeként — az e területen jelentkező feladatok megfogalmazása és a végrehajtás feltételeinek megteremtése. Az OVH „Az árrendszer fejlesztési lehetőségei a vízépítőiparban” címmel az alábbiak szerint fejtette ki álláspontját: Az Országos Vízügyi Hivatal árhatósági hatásköre — a valamennyi építményfajtára irányadó általános szabályok keretei között — a vízépítési munkák árainak megállapítására terjed ki. A vízépítőipar a vízgazdálkodás céljait szolgáló építmények megvalósítója. Tágabb értelemben magába foglalja a vízbeszerzéssel, a vízhasználattal, a vízrendezéssel, a víz elleni védelemmel kapcsolatos mindennemű magas- és mélyépítési és szerelési tevékenységet. A vízépítési létesítmények az egyedileg több milliárd forintot kitevő nagylétesítmények (folyami duzzasztók, vízi erőművek stb.), továbbá a területileg szétszórt 10 ezer forint értékű kis műtárgyak, vízfolyásrendezések összefoglaló megnevezése. A vízépítőiparra jelentős fenntartási feladatok is hárulnak, amelyek nagy részét az új építésre jellemző technológiával, szervezettséggel és gépesítéssel valósíthatjuk meg. Az OVH felügyelete alatt a kivitelezést az építőipari ágazatba tartozó Vízépítőipari Tröszt mélyépítő vállalatai, a vízgazdálkodási ágazatba tartozó vízügyi igazgatóságok és a vízgazdálkodási társulatok végzik; ez utóbbi két szervezet házilagos jelleggel. A természetföldrajzi egységenként szervezett 12 vízügyi igazgatóság a vízgazdálkodás területi szakigazgatási feladatai mellett végzi a kezelésében levő jelentős értékű létesítmény jellegű állóeszközállomány karbantartását, valamint foglalkozik a kezelésébe kerülő állami védművek, vagy vízhasznosító művek építésével. A helyi vízgazdálkodási és ezzel öszszefüggő talajvédelmi tevékenység szervezett ellátását a vízgazdálkodási társulatok végzik. A társulatok sajátos jogi személyek, önálló gazdálkodó szervezetek, amelyek a helyi jelentőségű közcélú vízi munkákat a közvetlen helyi érdekeltek összefogásával és anyagi hozzájárulásával végzik. Az említett vízügyi szervek építőipari tevékenysége együttesen meghaladja az évi 7 milliárd forintot, amelyből a vállalatok részaránya 40%; a vízügyi igazgatóságok és a vízgazdálkodási társulatok részaránya — közel 70 kivitelező szervezettel — egyaránt 30—30%. A kialakult kiviteli szervezet — tekintve az ágazat jelentős beruházói feladatát is — kettős hatásnak van kitéve. Egyrészt érvényesül egy olyan elvárás, hogy a rendelkezésre álló anyagi erőforrásokból a lehető legtöbb feladat valósuljon meg, még korlátozott jövedelmezőség árán is. A másik irányú hatás pedig a kivitelezői nyereségérdekeltség. Az ellentmondás feloldását részben árhatósági, részben az eltérő költségviszonyokat kifejező szabályozással (pl. árengedmény) igyekeztünk megvalósítani. A VI. ötéves tervidőszakban a vízügyi ágat is érintik a népgazdaság változott gazdaságpolitikájából adódó hatások. A fejlesztési eszközök mérséklődése a kivitelezői kapacitások felszabadulását eredményezi, létrejön az építési igények és kivitelezői kapacitások népgazdasági szempontból helyesebb aránya. Az eddig megszokottól eltérő, megváltozott helyzet az irányító hatóságoktól és a kivitelező szervezetektől más magatartást és munkavégzést igényel. Az ágazat építési feladatai megközelítően akkorák lesznek 1981—85 között, mint az V. ötéves tervben. A belső öszszetétel kisebb mértékben változik. Ezek szerint a közműépítés részaránya változatlan, és az összfeladat 58%át teszi ki. A nagy létesítmények építésének részaránya növekszik, 2%-ról 9%-ra. A vízépítési feladat, ami a fenntartási feladatot is tartalmazza, 40%ról 33%-ra módosul, úgy, hogy a fenntartás kismértékben növekszik. A feladatok belső szerkezeti változásait a következő adatok is érzékeltetik: A földmunka és a kőmunka csökken az V. ötéves tervben elvégzett munka mennyiségekhez képest. Az előbbi mintegy 40 millió m3-rel az öt év alatt. A kőmunka évente 100 ezer m3-rel mérséklődik. A betonmunka az V. ötéves tervben elvégzett 2,5 millió m3-rel szemben 3,3 millió m3-re növekszik, a vezetéképítés évente 500 km-rel nagyobb lesz a korábbinál. A feladatok változása a vízépítőiparral szembeni követelmények változását is jelenti. Az V. ötéves tervidőszakra jellemző növekvő fejlődési ütem mérséklődik. A VI. ötéves terv építési feladatai másfajta fejlődést igényelnek a vízépítő ipartól, mint amilyenre az elmúlt középtávú tervidőszakban szükség volt. Előreláthatóan nem kell a mennyiségi fejlődést évről évre jelentősen fokozni, mivel előtérbe kerülnek a minőségi tényezők, valamint az a tevékenység, amit az elért eredmények stabilizálásának nevezhetünk. A feladatok szinten maradása szükségessé teszi a fokozottabb technológiai fejlesztést, a feladatokkal összhangban álló, rugalmasságot mutató, változtatható, konvertálható több célú kapacitások kialakítását, megszervezését és gyakorlati foglalkoztatását. A kapacitások várható lekötési nehézségei másfajta magatartást indokolnak a kivitelezői körben, mint eddig. Meg kell erősíteni a piackutatási tevékenységet, jobban kell érvényesülnie a kooperációs készségnek. Fokozni kell a határidő-érzékenységet, törődni kell a munkák szervezettségével. A nehezedő piaci helyzethez alkalmazkodva lényegesen nagyobb hangsúlyt kap a kivitelezői „jó hír”, a cég hírneve, amely bizonyos garanciákat ad a megrendelőnek. Célszerű, ha a kivitelezők felkészülnek egy-egy speciális technológia alkalmazására. Ilyen lehet például a nagy víztornyok építése, a különféle mélyalapozási eljárásokra való felkészülés, a keskeny rések készítése, a feszített szerkezetek alkalmazása stb. Ezzel is hozzájárulhatnak hírnevük megalapozásához, valamint szabad kapacitásuk jobb lekötéséhez. Az előbbiekben megfogalmazott célkitűzések elérését segítheti, ha a jelenlegi hatósági árrendszert rugalmasabb árrendszer váltja fel. Javasolható, hogy a szabad árformát bővebb területen engedjük érvényesülni, olyan ütemben, ahogy a beruházási piacon a keresletkínálat egyensúlya megteremtődik. A jelenlegi árrendszerben a begyűrűző energiahordozó rezsianyag és fuvarköltség-emelkedések továbbhárítására vonatkozó módszer — éppen a gyakori árváltozások miatt — nehézkes és többletmunkát okoz. A szabad árformára való áttérés az árképzést az aktuális költségek érvényesíthetősége miatt egyszerűsíti. Ez esetben elégségesnek tűnik az ÉKN-díjtételek évenkénti aktualizálását elvégezni, és a rezsianyagok hatósági árváltozásának továbbhárítását engedélyezni. Az ÉKN jelenlegi tartalmát tekintve az átlagosítás következtében már csak orientáló jelentőségű, de a „közös nyelven való beszélés" érdekében, rendszerét fenn kell tartani. Aktualizálását két irányban kellene elvégezni. Egyrészt a költségek szempontjából a költségváltozások pontosításával, másrészt műszaki szempontból úgy, hogy az egyes tételek műszakilag megalapozott normatívákra épüljenek fel, számításba véve a rendkívül jelentős technológiai fejlődést. A vállalati gyakorlatot tekintve elmondható, hogy nem fordítottunk elég energiát a technológiát követő műszaki normatívák kidolgozására, de sajnos a „normás” apparátus elsorvadása következtében a teljesítménybérezés igazi alapjai is hiányoznak. Mindez gátolja a korszerű irányítási és szervezési gyakorlat kialakítását és elterjesztését. Helyes célkitűzés, hogy a tervezés és a kivitelezés szervezeti integrációja mielőbb megvalósuljon. A megfelelő öszszekapcsolás jelentős munka- és időmegtakarítást eredményezhet. 23