Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-10-01 / 10. szám
Déldunai úszómalmok A paprika-őrlés sei, munkásai, akik eltűnődnek a múlton. Itt kapott helyet az irattár. Én a gátőrházban kutató szobát is berendeznék azoknak, akik elmerülnek a múlt kutatásában. De ki tudja, lehet hogy terjed a gyűjtemény, gyarapszik, növekszik, s helyet kér magának. Kicsivel több gondosságot igényelne a gyűjtemény. 1979. március 12-re megcsinálták. De ezt állandóan gondozni kell. Hogy ne engedjen a ragasztás, hogy ne lássák meg a gyűjteményen az idő rongálásának nyoma. Mert látszik. Sajnos látszik. Kilépünk a szabadba. Megüt a szénaillat. Meg az ájulásthozó forróság. Akár mehetnénk is. Péntek van, dél elmúlt, erősen, Somoskövi Jánost visszavárja munkája. De nem tudok elmenni innnen úgy, hogy le ne menjek a vízhez. Hogy át ne nézzek a túloldalra, a Sárgára, a tiszai szabad strandra, ahol a két háború között illegális találkozókra került sor, a strandélet vidámságai között, s ahol én annak idején megtanultam úszni, szeretni és tisztelni a Tiszát, halálomig. — Lemehetünk a vízhez? Már megyünk is. Szúnyog sehol, szerencsére használ a szúnyogirtás. A füzes illata a gyerekkort idézi. Jól emlékszem vajon? Átvágunk a kiserdőn és ott leszünk a Tisza-Maros összeakadásánál? Már látom a vizet. Ott a folyó! És a túlsó parton ott kezdődik a félsziget, az öböl, amelynek védett vizében hajókat javítanak, túlnan Tápé, az ősi falu, és jobbról pedig, szinte karnyújtásnyira az érkező Maros. Gyermekkoromban nagyobbnak láttam! A gyerekkor mindent felnagyít! És ezen a parton nem voltam 35 esztendeje! 1946 nyara óta nem! Mély, szakadékos a folyó partja. Tábla figyelmeztet: „Ezen a helyen eddig kilencen fulladtak a Tiszába!" Nem akarunk fürdeni. Csak nézem a folyót, a Marost és a Tiszát, s aztán az egybekelt két folyót, a megnagyobbodott Tiszát. Derűs az ég. Indulunk vissza. De most már az új közúti hídon, már kiismerem magam az elterelő táblák útvesztőiben. A hídról a folyóra látni. Arra föl, ahonnan jövünk. És végig a folyón, lefelé is, ahol a város él, lüktet, lélegzik. És délután nővérem betonlábakra emelt faházában, a szegedi oldalon, a Sárga füzesében mutatok ki a folyóra: amelyen sétahajó indul Csongrádig, este meg diszkó-hajó muzsikája száll a fák közé, igen onnan mutatok ki: látjátok, ott voltam ma délelőtt, a 6/3-as gátőrháznál. — És ott mit lehet látni? ülünk a teraszon, s mesélem a szegedieknek mindazt, amit most mondtam el... Takács Tibor — S ha újra kezdhetné Miklós bácsi, — de legyen az János, József, Sándor..., szinte bárki az egykori vízi, azaz hajómolnárok közül, csak így felel: molnár... ha lehetne vízimolnár lennék. Az 1930-as népszámlálás szerint a malomiparban 48 503 fő számára jelentett megélhetést a vízi imolnárság. Ebből 17 470 kereső, ami úgy oszlott meg, hogy 17 011 férfi és 729 nő. Statisztikáink nem tüntetik fel pontosan, hogy hány molnár dolgozott úszómalmokon, hiszen sok molnárnak kellett szinte egész életén át malombérlőként vagy molnársegédként ill. társként dolgoznia. Ezek aztán gyakran változtatták a helyüket a patak- és az úszómalmok között. Jóllehet az úszómalom közelebb volt a településükhöz, abban nőttek fel, de a gazdasági válság, meg az is, hogy a patakmalmokban jóval könnyebb, a munka el-elszólitotta a vízimolnárokat az úszómalmokról. A Dunán az 1900-as évek elején 600 fölött volt az úszómalmok száma. Nagy hányaduk a déldunai szakaszon működött. S bár ezen a vidéken a 20-as, 30-as években ugrásszerűen megnő az úszómalmok száma, az egész szakaszon — 1940-ben — már csak 230 működik. Ebből Kalocsa—Paks—Baja— Mohács térségére 120 körüli esik. Azt is hozzá kell még tennünk, hogy ezek közül a Duna bal partján 80—90°/0, a jobb parton 30—35% őröl paprikát, a többi lisztet, de kb. 70—75%-ban már hengerszékes berendezéssel. Az igazán régi örlőköves berendezést úszómalmainkban a paprika-őrlés őrzi meg. A paprikásokat gyakran ellenőrizték. Hetenként készítették a helyszínen a vastartalom, és a színesedési fok mintát. A hajómalomról csak a kiadott plombával lehetett kiszállítani az őrleményt. Ez gyakran késleltette a munkát. A malmok nagy része a II. világháború alatt semmisült meg. Kevés érte meg az 1950—1952-őt, amikor végleg betiltották a kis malmok működését az egész országban. A molnár egyben hajóács, asztalos, bognár, de kőfaragó és lakatos is. Ha kell kovács, máskor vegyész, és ő a kormányos meg a tróger is . . . — sorolja a fajszí Farkas Miklós bácsi, aki főmolnárként ment nyugdíjba. Még szakács is volt. Igaz csak halételekben. A kereskedéshez is kellett értenie. Az előírások szerint a paprikát pénzért kellett volna őrölni, hanem abból nagyon kevés volt a háború előtt, s a molnárok megegyeztek az őröltetővel. így aztán nyolcadot kapott a molnársegéd is, mint a liszteseknél. — Legjobban a vizet kellett ismernie annak, aki úszómalomban dolgozott. Mert vizen állt a malom — folytatja Farkas Miklós —. Ha nem jó a vízsebesség, nem őröl eleget a malom. A sok víz sem jó, meg a kevés sem. — Hogyan mérték a vízsebességet? — Literes faedénnyel meg a húzósmérleggel, amit a piacokon használnak. Áradáskor, apadáskor nem mindig elegendő a szem, a partvonal megnézése. Mert a sekély vízben is lehet nagy sebesség, — Miből áll az úszómalom? — A malomházból és a völgyhajóból. Ezek között van a „készség", vagyis a vízikerék. A két hajó között az átjáró híd. A völgyhajó tartja a vízikeréktengely egyik végét, a másikra, ami a malomházba beér, rátesszük az ún. nagykereket, mind a kettő fogakkal, ahhoz csatlakozik egy ritkamenetes vascsavar — már a mi időnkben, azelőtt ez is fából volt — egy kézi kerékkel, ami a kőszálvasat emelte. Egy csavarhúzóval meg lehetett állítani a malmot, ha a vízikerék elé betettük a vízfogódeszkát, mert a kézikerékkel lehetett közelíteni vagy távolítani egymástól a kőpárt, s ha azok összeértek, leállt a malom. Egyébként éjjel-nappal, mindig ment. Kora tavasztól — ha az időjárás engedte —, késő őszig. — Vagyis a malom fékberendezése a kőpár volt. A működési elve pedig egy egyszerű áttétel. — Igen. A vízkerék, mondjuk percenként 15—20-at fordul. Olyan lassú annak a mozgása, hogy nyáridőben megszáradnak fordulás közben a lapátjai. Ezt a fordulatszámot fel kell vinni az őrlőkig (a felsőkőig, mert az alsó áll) legalább 150—160/perc sebességig. Ezért volt belül a nagykerék, ami egyharmaddal kisebb a vízikeréknél, a kis fogaskorong meg ennél 10—15-ször kisebb. Lehetett volna ezen változtatni, dehát apám, nagyapám is így használta. Én meg még nagyon fiatal voltam, hogy mondani merjem. Aztán örültünk, hogy még egy évig, meg még egyig őrölhettünk. De meg ez volt jó paprika őrlésre. Nem lehetett megégetni vele a paprikát, mint a nagy malmokban. Nekünk már szárított paprikát hoztak, de az sohasem volt egyforma, néha túl száraz, máskor nedves volt. Az előbbit gyorsan kellett őrölni, de úgy hogy azért a színe, meg a finomsága is meg legyen. A másikat lassabban, akkor többször kellett vágni a követ, mert eldugult, gyakran még a kömejj is, ahol a garatról beadagolódott a paprika. — Mivel vágták a követ? — Léniával megmértük, Ahol gödrös 26
