Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1981-10-01 / 10. szám

volt, látszott is, hogy pirosabb, azt kellett kiegyengetni a különböző szemű buzogányokkal. A buzogány olyan mint a húsklopfoló, csak annál nehezebb. Az volt az inas első feladata: megtanulni követ vágni.

— Hogyan fértek hozzá az őrlőlaphoz?

— Kifordítottuk a kőpadról a kőemelő állvány segítségével. Az olyan volt, mint egy akasztófa, a kötél mindig rajta lógott.

— Melyik követ kellett többször vágni?

— Az alsót, mert ahhoz súrlódott forgó.

— Mibe fogták föl a paprikát?

— Egyenesen a zsákban. A kicsurgó alá kötöttük és ha teli volt, cseréltünk. Bekötöttük a száját és félre vele, rá a másikat.

— Mennyi paprikát őröltek meg 24 óra alatt? Hiszen a malom mindig ment, az ügyeletet is 24 vagy 36 órában tartották a molnárok.

— Hat-nyolc mázsát. Általában 24 óránként váltottuk egymást, és akkor a két molnár vagy a tulajdonos meg a segéd együtt vitték ki az őrleményt a partra, és behozták az új őrletni valót. Természetesen az őrletni valót is a molnárladikkal szállítottuk be a malomhoz. Annak a magassága 100—120 cm volt. Aki a malomnál állt az ajtóban, az lenyúlt a zsákokért egy kampóval, lentről meg fellöktük. Kinn vállon, benn tovább vállon vitte a ,,személyzet".

— Mekkora volt ez a ladik?

— Tíz-tizenkét méter hosszú, majdnem mint a malom. Az 6—7 méter széles volt, ez meg 120—150 cm.

— Hány evezővel eveztek?

— Eggyel. Négy méter hosszú, a lapátja meg olyan 70—80x15—20 cm. A csónak széles orrú volt, hátul meg egy védlivas, abban eveztünk állva.

— Mennyi őrölni való fér el egy ilyen ladikban?

— Hat-nyolc mázsa.

— Hogyan helyezték el a terhet a malomházban?

— Mindig hátul, szemben az ajtóval. Deszkára, mert sok vizet ki kellett ám merni a malomból. Néha csak a kis szapollyal, máskor a naggyal, néha még vödörrel is, mert hol itt szivárgott, hol ott, s ha szezon volt, nem értünk rá mohozgatni. Az téli munka volt. A molnár is meg tudta csinálni azokkal a kis mohozófákkal meg a verővel. Csak szárított moha kellett hozzá, amit a gyerekkel begyűjtettünk a nyáron.

— Mennyi terhelést birt ki egy úszómalom?

— Ha jó, 8—10 cm vastag vörösfenyőből készült, s az önsúlya kb. 200— 250 q volt, a teherbírása mégegyszer annyi. Vagy valamivel több. Ez már az elhasználódástól is függött.

— Hogyan mozgattak egy hajómalmot?

— A part mentén pl. a téli kikötőbe, ami itt Szegcsőn vagy Baján a Sugovicán volt, egy 100-as kötéllel vittük, olyannal amit régen anyakötélnek hívtunk. 10—12 ember kellett hozzá. Ha a víz sebességet megmértük, akkor leeresztettük a horgonyt, arra rá a kötelet, illetve az én időmben a kb. 100 méteres láncot.

— És azelőtt?

— „Vasaskarót" használtak. Jó 15—20 méteres fenyőrönköket bevittek, leverték ilyen kézikosokkal a fenékbe. Akkor befűrészelték félig, ott körbeverték iszkábával, amivel a ladikokat is meg a malmot összeeresztették. Lenn a körbevasalt hegyén voltak kampók a kötélnek, azt ahhoz erősítették, de jól belehurkolták. Aztán a két ladikkal teljes erővel evezve nekimentek, hogy ott a befűrészelésnél eltörjön. Akkor még vertek rajta egy sort. Az anyakötelet meg a vízimalmokban nélkülözhetetlen „gugorával" száraztekerő) szabályozták, arról engedték le, azzal szedték be ha kellett. Az anyakötél, amit mi ,,öregszál"-nak mondtunk, mert 40—50 mm vastag volt, és méterenként több mint 1 kg-t nyomott, fölment a malomházig. A cságatytyú-kötél meg, ami az alattsági (mai hajósgyakorlatban: lavír) kötelek családjába tartozott a parton egy gerendához vagy vastagabb derekú fűzfához volt kikötve. Onnan eresztettük, és vízikeréktengely végére rögzítettük. Ezzel a két kötéllel, aztán meg a láncokkal lehetett kormányozni az egész malmot. Ha úgy álltunk le, hogy még nem hajtott a zajlás, akkor felszedtük az anyakötelet, a malom magától „kiszállt” a partra, és már vontathatták is. Ha veszélyes volt a helyzet, ha komoly vihar jött, vagy egy-egy vontató — már csak heccből is — olyan meredeken rákormányozott a malomra, hogy feldőléstől kellett félni, akkor ledobtuk az anyakötelet. Ha még erre sem volt idő, s ez is gyakran megesett, hirtelen elvágtuk az anyakötél csomója alatt egy fejszével.

— Milyen felszerelési tárgyakat írtak elő a hajómalmokra?

— Elsősorban kellett lennie egy kis ladiknak. Azt hívtuk „csitli”-nek. Két személyes volt, de ezt is, meg a molnárladikat is csak kétszer rátekerve tartottuk egy szögön. Hogyha bármi előfordul a malommal, vagy ember esik a vízbe, abban a pillanatban már ugorhassunk is bele és elő az evezőt! Még így is vette a víz a maga áldozatát.

Volt még a dobókötél a körtével, meg két-három csáklya. Mentőöv nem volt még akkor előírva, csak deszkákat tartottunk kötéllel, ha menteni kellett. Egy viharlámpát vagy mécsest tettünk éjjelre a völgyhajóhoz átkötő hídra.

— Ezen a vidéken is megünnepelték Miklós bácsi idejében egykori védőszentjük nevenapját?

— Mi itt a Kalocsa vidékiek nem csináltunk Jánoska-eresztést, mint a bajaiak, meg a paksiak. Aki ráért, oda hivatalos volt. Mi csak Halottak napján emlékeztünk meg azokról, akik a vízben lelték a halálukat. Egy deszkára annyi gyertyát tettünk, amennyi malom

volt a település alatt, itt Fajszon, és égve azt elengedtük. Akkor minden molnár, a segédek is, meg az inasok is kiültek a malomház elé, és nézték amíg elhalad a malom-sor előtt.

—• És ha közben csengetett a malom?

— Hát az ügyetlenség volt, mert előre tudhatta minden molnár, hogy fel kell önteni. De azért a csengő jó figyelmeztető volt, különösen éjjel, ha elszundított a molnár.

— Milyen elv alapján működött a csengő?

— Az is olyan egyszerűen, mint minden a kőörlős malmokban. A garat alján volt egy zárónyílás a „dekni", egy könnyen mozgó deszkalap, 20x20 cm-es. Annak a sarkán egy zsinór olyan 60—80 cm hosszú, ezen volt egy kis fasúly. Közben rá volt szerelve a forgó korongra, azon meg egy tekercscsigán lógott a csengő, amilyet a kiscsikók nyakába tesznek. A beöntött anyag elzárta a deszkalapot. Ha lefogyott fölüle a paprika, kinyílt, s megszólalt a csengő. Akkor még éppen volt annyi ideje a molnárnak, hogy feltöltsön gyorsan legalább egy-két sajtárral a garatra.

—• És úgy egyébként is szerettek felfelönteni a vízi molnárok arra a másik garatra?

— No olyan is volt. Különösen ha ráértek halászni és jó halpaprikást főzni. Ahhoz az asszonyok előre elkészítették a tésztát, s olyankor jól esett rá a bor. De ezt csak leginkább tavasszal, amikor időben beállhattunk. Egy-egy áldomásra ott volt a kikötői kocsma. Ott inkább zajlott az élet, mert a vízen — azt minden molnár tudta — nagyon ébernek kellett lenni. Egyik pillanatról a másikra jöhet valami, s annak a molnár issza meg a levét, ha nem találja fel hirtelen magát.

Raffay Anna

Eszperantó ankét az OVH-ban

Az OVH Szakszervezeti Bizottsága és az MSZBT OVH tagcsoportja eszperantó ankétot rendezett, amelyen dr. Haszpra Ottó, a Magyar Eszperantó Szövetség elnökhelyettese, az Eszperantó Világszövetség budapesti tudományos irodájának vezetője ismertette a szövetség tudományos szerveinek tevékenységét, feladatát, valamint a vízgazdálkodás és az eszperantó nyelv kapcsolatát. Jelen volt az ankénton dr. Broczkó Péter, a szövetség tudományos és szakmai csoportjának titkára, aki az eszperantó nyelvnek a számítástechnikában betöltött fontos szerepéről adott tájékoztatást. Az OVH könyvtártermében rendezett ankét képet adott az eszperantó nyelv jelentőségéről és kedvet csinált a résztvevőknek ahhoz a nyelvtanfolyamhoz, amelyet október elején indítottak el az ankét szervezői.

27