Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1981-01-01 / 1. szám

KÖRNYEZETVÉDELEM AZ UTOLSÓ TANÚK „A debreceni erdős puszták — olva­som Nagy Antalné tollából egy szak­mai lapban — legfőképpen az emberi tevékenység káros hatására az 1960- as évek elején már gyatra, bozótos, sínylődő, kififkult tölgysarjaik, agyon le­geltetett, nagy kiterjedésű rontott aká­cosok, itt-ott Sislkás, foltosán kihézago­­sodott, rossz növésű erdei fenyőcsopor­tok, az aljakban pedig rontott jellegű, szódás altalajé nemesnyár és kocsá­nyos tölgyfáitok.” Az idézetből (bármelyik jelzőt vesz­­szük) az erdős puszták mai képe szo­morú színekkel megfestve merült fel, noha tudományosan szakszerű a le­írás. De a régmúltról se feledkezzünk meg! A város keleti részének 20 ezer hek­táréból (Csere, Ha'láp, Bánk, Fancsi­­ka, Szata és Pác vidékén) 11 ezer hek­tár volt a legnagyobb kiterjedésű er­dőség. Értékéről egy 1561-es perirat némileg tájékoztat, amelyet „Bayoni István bániéi földesúr terjesztett be enyingi Török János úri széke elé Ger­gely deák debreceni főbíró és hat­van szenátor társa ellen 3000 szálfá­jának jogtalan kivágása tárgyában.” A jó minőségű épületfára már akkor is szemet vetettek! Arra az őshonos kocsányos tölgyre, amely uralkodó fá­ja volt a nyírrel együtt az „erdőtár­­sulásoknalk". Az erdős pusztákat nyá­­ras—fűzesek tarkították, a mélyebb lankákat egészen a lápokig követték, a mocsarakig elkísérték, de a múlt szá­zad végi lecsapolások után már csak száradó gyászmenetben. A tölgyek, nyírek és juharok szánalmasan felko­paszodtak, ha ugyan nem a fejszék végeztek előbb velük. A Nyírség e tájak nevében él to­vább, kezdetét vette az akác homok­hódítása. Kocsányos tölgy a Nyírség buckahátaira nem vert többé gyökeret, mert a talajvíz olyan alacsonyra süly­­lyedt, hogy visszaköltöztetésével ma­napság csupán a buckaközi laposokban érdemes kísérletezni. 1939-ben aztán, hogy az utolsó ta­núk még hosszú időt át lombjuk alá vehessék a ritka növényi szövetkezete­ket s maguk is fennen hirdessék, mi­lyen is volt az erdős puszta, Bánkon, Nagycserén, Halápon az állam és Deb­recen városa hivatalosan védelmébe vet­te az érintetlen maradt tölgyeseket. Az erélyről 1980 májusában Nagycse­rén, a halápi tanyaközpont háta mögött ólak és karámok bűze győzhetett meg. A büdösség ereje kordont vont a négy­hektáros sűrűség elé, amely szeméttől megcsúfoltan amúgy is hirdette az em­ber gyarlóságát, az ember zöld-érzé­kének elsivatagosodását. Mintha kigyalulták volna, eltűnt az aljnövényzet. Kankalin, kikerics, fehér zászpa, erdei szellőrózsa és a liget­szépe mutogathatná magát, de a mű­­anyagflakon-tengerből egy sem dugja ki a fejét! Tyúkok kapartak az üveg­cserepek között, és az elhasznált fólia rongya alól átsötétlett a tavalyi avar. A megkopasztott tyúk földre tapadt tollai fölött dohoghattam, hogy a fris­sen kibaltázott magyar kőris csonkját lyukas mosófazék gyalázra. Szerencsé­je csak a hengeres törzsű fehérnyár­Szeméttől megcsúfoltan nak volt. Agtisztán maradt. Olyan su­dár magas, föl rá nem dobálhatnak semmit. Csak a fehér pettyű, meszelés­­szerűen foltosodó mezei szil közelében (az erdő túlsó végén, távol az ólak­tól) bukkantam gyöngyvirágra, Sala­­monpecsétre. Vajon Halápon, a legkiterjedtebb kocsányos tölgyesben nyílik-e még ta­vasszal a Nyírség benszülött virága, a magyar kökörcsin? A tarka sáfrány és az egyhajú virág? Látni-e még Bán­kon a homoki fehérnyárak és tölgyek alatt a ritka, kék liliomot vagy a ma­gyar nőszirmot, amelyet először 1872- ben említ meg Hacsiinszky Frigyes fű­­vészkönyve. Mert e növényék is hírmondói az er­dős pusztáknak. Ahol az ember távol, ott még van remény. Hiszen Nagycserén, a halápi tanyaközponttól a műúttal elvágva még háborítatlan helyen pompázik a lágy­szárúak serege, alján a magas'kőrisek­­mek, a vedlő kérgű vadcseresznyének, a sűrű ágú vadkörtének és a mezei ju­harnak. Csupán egy felakasztott kutyát lát­tam hintázni a bársonyos tüdőfű fe­lett. Bűzét elnyomta a gyöngyvirágte­lep illatárja. Szalai Csaba 31

Next

/
Oldalképek
Tartalom