Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-08-01 / 7-8. szám
„Halld Béla, majd ha éj jövend, S part fölé száll néma csend, Ott Kund egy szóra vár" EMBER, VÍZ, TÖRTÉNELEM S villám tüzénél Béla néz, Túl parton minden habba vész A zászlók hullanak. Özön fut rajtok el vadon S száz hajón és száz hadon Hullámok omlanak Búvár Kund és társai Vörösmarty Mihály Búvár Kund című verséből idéztünk, a XI. századi magyar történelem nehéz napjaiból, amikor III. Henrik német császár hadai ostrom alá vették Pozsony várát. A Dunán horgonyzó hadihajóit, szállítódereglyéit, melyeken a had'ipénztárt, ostromgépeket, élelmiszert, sátrakat stb. szállították; egy bátor magyar, Búvár Kund (Zottmund-ként is emlegetik) 1052 nyarán megfúrta és elsüllyesztette. Henrik hadseregét a magyar támadás azután az országból kiűzte. Kund személyéről nem sokat tudunk; talán halász, vagy hajóács lehetett, kitűnő úszó. Nem lehetetlen, hogy felfújt tömlőben, vagy hólyagban levegőt is vitt magával a víz alá, hogy észrevétlen maradhasson. Eljárása elvileg egyszerű lehetett. Vastag ,,cigányfúró”-val (amit kovács könnyen elkészíthetett) átfúrta a hajók deszkafenekét, s mire észrevették, hogy ömlik be a víz, a nyílást elzárni, vizet kiszivattyúzni már nem lehetett. A hajók rakományukkal együtt leültek a mély vízben. A keletkezett zűrzavarban a tábort a magyarok megtámadták, és ezzel a Pozsonyt ostromló német sereg sorsa eldőlt. Feltételezik, hogy Kund talán égetett meszet rejtő vászonzacskót dugott át a fúrt lyukon, és a mész forrása, rohamos gőz fejlődése a pánikot fokozta. Valószínűtlen, hogy égő anyagot is használt volna, a foszfort, szénkéneget akkor még nem ismerték, gyújtóeszközt pedig a víz alatt nem vihetett magával. Felgyújtott török hajók (korabeli rajz) Akárhogy történt, Búvár Kund vállalkozása végül hadműveleti sikerre vezetett. Emléke feltétlenül megérdemli tiszteletünket. Szakszerűen végrehajtott vízi kommandóvállalkozásokkal az évszázadok alatt nagy veszteségeket tudtak okozni, így pusztult el az osztrák-magyar haditengerészet büszkesége, a Szent István csatahajó, így robbantottak a II. világháború alatt német hadihajókat. Ezeknek a nagy és merész vállalkozásoknak a történetéből tekintsünk át néhányat. Időszámításunk előtt ó7-ben történt, hogy Lucullus római hadvezér közelkeleti expedícióján, a Fekete-tenger közelében levő Van-tó partjai mentén menetelt légióival. Iszonyú hideg tél, hóviharok, járhatatlan utak nehezítették a visszavonulást. Hatezer ember vánszorgott a hóban, élelmük elfogyott, éh- és fagyhalál várt rájuk. A reménytelenség órájában a felderítők jelentették, hogy Urmia uralkodójának — Róma ellenségének — emberei egy vágóállatokkal, liszttel és egyéb élelmiszerekkel magrakott hajót indítottak útnak saját alakulataikhoz, de a hajó viharba kerülve a part közelébe sodródott, és ott horgonyt vetett. Ha sikerülne a hajót megszerezni, a római katonák megmenekülnének. Egy nádtutaj sem volt a közelben: a feladat reménytelennek látszott. Ekkor jelentkezett egy Tibur nevű legionárus, aki már sok hadjáratban kitűnt vitézségével. Úszóképességéről csodákat meséltek, ő vállalta, hogy a hajó horgonykötelét elvágja, s akkor a vihar partra, a rómaiak lába elé sodorja a hajót. Tibur faggyúval vastagon bekent birkabőrökbe csavarta testét, kardokat erősített magára és a befagyott tószegélyen megindult a hajó felé. Ahogy hason csúszott, a jég beszakadt alatta, de ő a jégtörmelékkel borított vízben megközelítette a hajót. Éppen csak orrát tartva a víz fölé, Tibur elérte a hajót és átvágta az egyik vaskemény, feszes kötelet. Közben az őrség észrevette, és nyilak záporoztak a vízbe. Még odaúszott a másik kötélhez és nyiszálni kezdte, amikor egy hajitódárda eltalálta, és a hajópalánkhoz szegezte. A vihar elfordította a hajót, a bevágott kötelet eltépve a part felé hajtotta az értékes szállítmányt. Az őrség elmenekült, a háromszáz légionárius ellenállás nélkül birtokba vette a hajót. Lucullus légiói megmenekültek. Tibur holttestét hadvezéri bíborköpennyel takarták le. így tisztelegtek előtte a megmentett katonák. Most lépjünk előre az időben, a XVI. századba, amikor a török terjeszkedés elérte Magyarországot. Félelmetes hatalmával a hódító a földközi-tengeri hajózást megbénította, a part menti városok lakosságát rémülettel töltötte ei. A török kalóz- és hadihajók végigportyázták a tengert, Gibraltártól Istambulig. Hajókat fogtak el, parti települések lakosságát hurcolták el, és tették rabszolgává. A francia király, I. Ferenc szövetséget kötött az ördöggel, azaz a szultánnal, Szulejmánnal, és parti kikötőit használatra átengedte a rettegett szövetségesnek. Szulejmán admirálisa Khair ad-Din zseniális, de kegyetlen parancsnok, kitűnő tengerész, de embertelen hódító. Hajóival félelemben tartotta a francia tengerpart lakosságát is, mert szövetség ide, vagy oda, rabszolgákat éppúgy szedett Provanceban, mintha ellenséges területen járt volna. A szultán admirálisának a keresztény Andrea Doria tengernagy volt fő ellensége. Hajóik, kisebb egységeik ádáz tűzpárbajt vívtak, megcsáklyázták és elsüllyesztették egymást, de a nagy flot> ták soha nem mérték össze erejüket. Miért, miért nem, senki sem tudta. Illetve a történelmi pletyka tudni véli, hogy a két admirális között titkos megállapodás volt. Soha nem lehetett tudni, mit, hogyan dönt el a hadiszerencse. Andrea Doria okosan használta ki a hallgatólagos, részleges — titkos — fegyverszünetet, flottáját jól felszerelte, legénységét kiképezte, és amikor végre 50
