Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1980-12-01 / 11-12. szám

ALAPÍTÓK EMLÉKEZNEK

Eltűnt a tiszavirág, koplalnak a halak...

(Nagybérlőktől a halászati termelőszövetkezetekig)

„A halászat a vízi életközösség végső produktumát, az emberi fogyasztásra alkalmas halat termeli ki a vízből és ezáltal lehetővé teszi, hogy a táplálékhálózat forgása felgyorsuljon, folyamatosan tovább működjön, a biológiai egyensúly fennmaradjon. Ez környezetvédelmi szempontból is elsőrendű fontosságú. Nincs messze az az idő, amikor a környezet védelme a mai termeléscentrikus elképzeléseket megelőzi. Nem árt, ha erről a fontos témáról a halászat korszerűsítésének problémái mellett sem feledkezünk meg."

Vida Andrásnak, a Halászati Termelőszövetkezetek Szövetsége elnökének — egyébként a győri htsz elnökének — szavait idéztem, amelyek a jelen és a közeljövő gondjait villantják föl. Most azonban néhány olyan halászt faggatok, akik annak idején az első htsz-ek alapítói közé tartoztak, de korábban is űzték az ősi mesterséget, jobbára nagybérlők kizsákmányoltjaiként.

1.

Ha valamivel egyáltalán magyarázhatom, miért éppen Szolnok és Szeged a helyszín, hadd hivatkozzam Hermann Ottóra, jóllehet tudom, hogy megkülönböztetése — ,,az igazi magyar halász” — csakis történelmi okból fogadható el legföljebb. Nos, mit ír egy helyütt? „Az igazi magyar halász szülőföldje a magyar Alföld, víz mellékére esik. Jellemzője, hogy ősi szerszámmal, ősi módon, patriarchális összeállításban, tehát ősi bokorban, kötésben, vagy felekezetben űzi mesterségét. Van „nemzetsége", amelyben a halászat nemes mestersége apáról fiúra öröklődött és öröklődik ... A magyar halász majdnem kivétel nélkül az, amit a „jóravaló magyar ember” alatt értünk. Nyugodt lelkű, becsületes, jobbadán hallgatag, de emellett nyílt, vendégszerető, mértékletes, munkában serény és kitartó”.

Nagy tudósunk eme passzusából kitetszik, hogy — némiképp ellentétben a föld megművelőivei — az összetartás, a bokorban-kötésben-felekezetben végzett munka úgyszólván predesztinálta a halászt arra, amit szövetkezetnek mondunk. De a szövetkezésnek is megvan a legalább kettéválasztható történelme, hiszen például Szolnokon — de másutt is — közvetlenül a felszabadulás után bérlőszövetkezetben tömörül húsz halász, mégpedig húsiparosokkal egyetemben. Ez az együttmunkálkodás azonban nem volt valami tartós — 1948- ban már megtörtént a különválás: önálló halászati bérlőszövetkezetben dolgoztak, mígnem 1952-ben sorra megalakultak az immár szocialista gazdálkodásra hivatott halászati termelőszövetkezetek.

Három beszélgető partnerem van a Felszabadulás Htsz elnöki irodájában: Tárnái István, az elnök, aki mindössze 36 esztendős, s nyolc éve van mai posztján, az 1912-es születésű Szabó András és az 1928-beli Szabó János. Mindkét Szabó — alapító tag. Az előbbi már nyugdíjas, az utóbbi természetesen, 52 évével, ma is aktív tag, aki egyébként az egyik jogelőd szövetkezetben elnökösködött. Mindketten forgatják a tollat is, nemcsak a halászszerszámokat. András bácsi gördülékeny verseket ír, Szabó János pedig ilyen szabatosan jegyezte föl a szövetkezeti út előzményeit:

„Az 1888. évi XIX. te. igyekezett ugyan rendet teremteni folyóvizeink kétségbeejtő halászati helyzetén, de kevés eredménnyel. A folyóvizeket felaprózó bérleti rendszer nem a halállomány növeléséhez, hanem annak kiaknázásához vezetett. A rég oly sok főt számláló halászok tábora is minimálisra csökkent. — Jelenleg még több olyan idős tiszai halászunk él, akik saját bőrükön tapasztalták a bérlők és nem utolsósorban a halkereskedők kizsákmányoló hajlamát. A halászt ebben az időben elsősorban a természet, a szakma szeretete tartotta meg ősi foglalkozása mellett. Jövője az egyre csökkenő halállomány, a kiuzsorázás miatt kilátástalan volt. — Gyökeres változást csak több évtized múltán, a felszabadulás hozott. A nagybirtokok felosztásával, a parasztság földhöz juttatásával egyidőben a vizek halászati joga is állami tulajdonba került. A 6700/1945. M. rendelet kimondta: a természetes vizekhez fűződő halászati jogot, elsősorban a hivatásos halászok által alakított szövetkezetek útján kell hasznosítani. így alakultak meg a bérlőszövetkezetek — köztük a szolnoki —, amelyek ebben az időben a vízhasználat fejében az államnak vízbérleti díjat, és a közellátás javítása érdekében halbeadást fizettek. Nem volt közös vagyonuk, csak ideiglenes alapszabályuk, ami már tartalmazta a kollektív termelés és értékesítés formáit. Ilyen bérlőszövetkezet harminc jött létre az országban. A fejlődés folyamán több kisebb, egyforma adottságú társulás fuzionált, azonban ez a működési forma sem felelt meg a szövetkezetek iránt támasztott szocialista követelményeknek. Végül is ennek felismerése vezette a halászat akkori irányítóit arra, hogy elindítsanak egy újabb szervezési folyamatot: 1952/53-ban 26 halászati tsz alakult meg az országban."

Szabó János lényegretörő mondatai után halljuk immár az élőszót is: ő maga — említettük — nem akárhol helyezkedett el a vázolt folyamatban, hiszen 1960-ig elnöke volt a tiszaburai Tiszavirág Htsz-nek.

— Tiszaburán születtem, ebben a kis faluban, ahol mindössze hat halász dolgozott 1947-ben, amikor is halásztanulónak elmentem. Ez két évig tartott, azután Naqybaracskán részt vettem egy kéthónapos tanfolyamon, ahol együtt tanultam Bencze Ferivel, mai szövetségi titkárunkkal. 1952-ben Kunszentmártonban voltam egy tanfolyamon, ahol már htszekről volt szó, s a mezőgazdasági tsz-ek mintájára tanultunk például üzemszervezést. Abban az évben tiszafüredi székhellyel alakult meg a Március 15. Htsz, a Sajótoroktól Tiszabőig halásztunk. Nyolcvan tagot számláltunk, kaptunk segítséget, s valamelyest könnyebb volt a helyzetünk, mint a mezőgazdasági téeszeké. A bajai htsz akkor már megvolt, jó hírnévvel működött, továbbá drága gépeket sem kellett vásárolni, hiszen szerszámaink akadtak, sokáig még egyéni tulajdonban. Az volt a szisztémánk, hoqy a tag a zsákmány 40 százalékát leadta a szövetkezet fejlesztésére, 60 százalékával pedig azt csinálhatott, amit akart, vagyis ő értékesítette is azt a halat. Persze brigádokat is szerveztünk, IodsoIóval, harminc méteres húzóhálóval ügyködő, hattagú brigádokat, amilyenek hagyományosak voltak a Tiszán. Nékik már a htsz vett csónakmotort és hálót, tellett rá abból a 40 százalékból.

— Bért nem kapott a halász?

— Nem, de már akkor tartottunk zárszámadást. Tiszafüreden a második esztendőben nyitottunk egy halászcsárdát, ami a közgyűlésre pénzosztást tett lehetővé. A halászok szegény emberek voltak, s a hal piaca nem volt biztosítva. Tiszaburán később szállítási lehetőségünk se volt; még a földosztáskor 6—8 holdakat kaptak a halászok is, hagymát, paprikát, haltakarmányt termesztettünk — ez volt a mi melléküzemágunk.

— De 1956-ban háromfelé vitt a föloszlott szövetkezetből a tagok útja — vetem közbe.

— Az úgy volt, hogv a poroszlói htsz már 1954-ben kivált, a vizünk közepéből kivettek egy 30 kilométeres szakaszt, amivel már aláásták a szövetkezetét. Tehát 1956-ban a megmaradtak váltak ketté, mégpediq mezőcsáti és tiszaburai székhellyel, de egyformán Tiszavirág elnevezéssel. Tehát nem arról volt szó, hogy a szövetkezést szűnt meg! Én két ízben voltam elnök: 1953. január 1-től 1955-iq, majd 1957-től 1960- ig. Az úgy történt, hogy ötvenhat végén, amikor konszolidálódott a helyzet, hárman felutaztunk az FM-be, ahol beleegyeztek mindjárt a tiszaburai szövetkezet megalakításába. Most már huszadik éve vagyok szolnoki htsz-tag.

A mai htsz jogelődje négy szövetkezet volt: a nagyrévi, a tiszakécskei, a tiszaburai és a szolnoki. Mind 1952-es alapítású, de kalandos múltú. Kettévált egy időben a kécskei is, részben a szolnokihoz, részben a tiszaalpári hatsz-hez pár24