Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-01-01 / 1. szám
Mákszemet mákszemre hordva Vannak emberek — kivételes egyéniségek —, akik évtizedek, évszázadok múltával is tudnak újat mondani az utókornak. Megváltozott Helyzetekben, megváltozott körülmények közepette is érvényes és megszívlelendő igazságokra nyitnak szemet. Ezekkel a gondolatokkal forgatom az utóbbi hetekben Mészáros Vince könyvének második, bővített kiadását, amely a „Széchenyi és a magyar vízügyek" címet viseli. Százötven oldalas, vékony kis kötet — mégsem olvasható ki egy szuszra. Időnként érte-érte nyúlok, s negyedszer is, ötödször is felütöm, egyegy idézetet keresve, miként a verseskönyveket szokás. Ritkán gondolunk rá, ritkán fogalmazzuk meg: Széchenyi István, aki felserdült ifjúként másodszor tanulta meg anyanyelvét, költőként kezelte a pennát. Poézis szól minden sorából, a Hitelből, a Stádiumból, a Naplóból: a népe, nemzete sorsával azonosuló ember poézisa. Nemcsak a fülnek, a kényes ízlésnek szól ez a prózában megvallott költészet (bár ennek a követelménynek is megfelel), de szól az értelemnek, a hitnek, minden sziszifuszi újrakezdésnek. Ezért érhette el szándékát a kötet összeállítója, aki a legjobb módszert választva Széchenyi Istvánt beszélteti. Mondja el ő nézeteit, indítékait, tanácsait, céljait, kezdeményezéseit, tapasztalatait. Nem Széchenyi Istvánt akarja értékelni a szerző — ezt megtették már Németh László-i magaslatokon —, ellenkezőleg, a bemutatkozást reá bízza tetőtől talpig. És százötven oldal után előttünk magasodik a „legnagyobb magyar" alakja ... Pedig csak a vízügyiről, a vízszabályozásró'l szól, pedig el sem mozdul ebből a témakörből. Mi a titok? Aki előzményekben, összefüggésekben gondolkozik akkor is, ha egy kicsiny patak kártevései aggasztják, annak a lényegig, az igazság alapjáig kell eljutnia. Az tudja, bogy ninosenek külön árvízverte vidékek, veszélyeztetett falvak, elmaradott, nyomorba süppedt vidékek —mindegyik a maga külön bajával —, hanem csak ország van, amely a szakadék széléig csúszott, csak nép van, kinek feje fölött megkondult a lélekharang. Az tudja, hogy a magyarázat, a hetvenkedés, a káromkodás mit sem ér. Tudja, hogy a vigasság és a gyász végletei között kanyarog a járható út. „Figyelmeztessük hevesebb vérű honfiainkat, hogy a nagyobbszerű haladás és a nemzeti bókás közt még egy harmadik vágás is van, melyen lépten lépve, mákszemet mákszemre hordva, cseppet csepphez adva, a bölcs végkép tovább ér.. S vajon nem máig szól az intelem? „Van becse, felette nagy becse a szónak, nem tagadhatni, de a tett, a százezreknek egy célra törekvő tette emelheti csak ki nemzetünket...” Mindez azonközben fut Széchenyi tollára, hogy a folyók egybekötésén, a Vaskapu szikláinak felrobbantásán, a Tisza-völgy rendezésén, Pest-Buda árvíz elleni védelmén, a Duna—Tisza-csatorna ügyén vagy a balatoni gőzhajózás kérdésén elmélkedik. Igen, a magyar vízügy helyzete állandó gondja Széchenyinek. De nem azért, mert képzeletét ez a témakör fogta meg — Széchenyi a térképet nézi, az ország jövőjét: országépítő koncepciójába illik bele a folyók megzabolázása, a termőföldeket elrabló mocsarak eltüntetése. A megművelt folyóvölgyek ,a gazdag városok, a takaros falvak mindaddig ábrándnak számítanak, amíg gátak, töltések, átvágások nem szabályozzák a vizeket. Amíg az alapokat meg nem ásták, nem építhető semmiféle épület... Vallomásai, levelei, beszédei — illetve ezek részletei — a cseppet csepphez rakó, mákszemet mákszemre hordó Széchenyi portréját rajzolják meg. Az okos kompromisszumra mindig kész, de a megalkuvást, visszalépést nem ismerő politikusét. Az egyik kevésbé ismert 1846-os Széchenyi levélből idéz Mészáros Vince: „Mikor Vásárhelyi meghalt... minél több nehézség fejlett ki, annál több erő támadt bennem mindig. Ne tartson tehát ön mindaddig legtávolabbrul is attól, hogy valamivel felhagyok, vagy valamibe beléunok ... Vásárhelyi Pál helyébe Kecskés lépett... Remélem egészen ki fogja pótolni Váráshelyit... Itt van ideje egy új rendszernek megvetni alapját... Itt alkotni, teremteni kell.” Mészáros Vince könyve — a sikerült idézet-válogatással — érzékelteti azt is: mi a különbség a teremtő hazafiság és a melldöngető álhazafiság közölt. Széchenyi István példája bizonyítja: népünket, anyanyelvűnket szeretve, tisztelve, értük áldozva lehetünk csak értéke és szüksége a nagyvilág emberi közösségének. Széchenyi a Duna-, a Tisza-, a Balaton-rendezés harcosaként ugyanarra a következtetésre jut, mint népét féltő politikusként. Érdemes megismernünk és megjegyeznünk néhány gondolatát. íme: „Nemzeti terebéiyesedésünknek az emberiségre nézve okvetlen nyereségnek, s általános létünknek „a nagy egyetem" feldicsőítésére biztos lépcsőnek is kell okvetlen lenni.” „Az emberiségnek egy nemzetet megtartani, sajátságait mint ereklyét megőrizni s szeplőtlen minéműségben kifejteni, nemesíteni erőit, erényeit, s így egészen új, eddig nem ismert alakokban kiképezve végczéljához, az emberiség feldicsőítéséhez vezetni, kérdem, lehet-e ennél minden kesertül tisztább érzés . . „A magyar szó még nem magyar érzés, az ember mert magyar még nem erényes ember, és a hazafiság köntösében járó még korántsem hazafi..." Úgy érzem, külön értéke a kis kötetnek, hogy a Széchenyi erőfeszítések visszhangjára is felhívja a figyelmünket. Jó olvasni, miként vélekedtek a környező népek legjobbjai a Duna-láji sorsközösséget felismerő Széchenyiről. Az első román folyóirat szerkesztője például ezt írja 1834-ben: „Kegyelmed minden erejével Nemzete boldogságán fáradozik... ugyanekkor nagy lelkesedést tanúsít más magyarországi és szomszédos nemzetek mű. velődése iránt is ... Megnyitván a Dunát Oláhország határánál, a Konstantinápoly felé irányuló kereskedelem számára — szent ösztönzést és buzdítást cdott a Románoknak, hogy ébredjenek öntudatra és nyújtsák kezüket szorosabb barátságra." Széchenyi a vizek útján jutott el a Havasalföldig ... (A Magyar Vízügyi Múzeum közleményei, Budapest, 1979.) Kása Csaba 33
