Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-01-01 / 1. szám
Nyomtatott forrásokból... (Palov József: Az öntözés fejlődéstörténete a Körös—Tisza—Maros közben a XVIII. század végétől a felszabadulásig, Szarvas, 1977.) Palov József agrártörténeti tanulmánya egy tájegység öntözés(ügy) történetének bemutatására vállalkozott egy viszonylag jól körülhatárolható történelmi korban: a tőkés piaci árutermelés (vízgazdálkodási és ökológiai szempontból: a szántóföldi szemtermelés) — az ún. „szárazgazdálkodás" idején. Nem állott mögötte egy nagytekintélyű akadémiai kutatóintézet háttere, nem építhetett hagyományainak támogatására, tudóskollektívájának elvi és módszertani eredményeire. (Neki egy viszonylag fiatal felsőoktatási intézmény gyakorlatából és a terület szakmai kutatóintézeteinek eredményeiből kellett önmaga számára hagyományokat kiépítenie.) Feladatainak megoldásában lényegében saját erejére volt utalva, s ebben a legfőbb segítséget éppen erős helyi és szakmai kötöttsége jelentette számára. A méltató a tanulmány értékeinek forrását elsősorban a sokoldalú szakmai képzettségben, a másfél évtizedes oktatói tapasztalatokban, valamint a múzeumi munkában iskolázott történészimúzeológusi készségben tapinthatja ki. A „hivatás" rangjára emelt szakmához fűződő szoros emberi kapcsolatai és etikai igényei, a tudományos kutatómunka magaszabta magas normái tették képessé a szerzőt a hagyományos történetkutatás módszereinek megújítására és korszerű kibővítésére. Az öntözés(ügy) fejlődéstörténetének hagyományosan egyoldalúan agrártörténeti, vagy vízügyi történetiként kezelt témáját így sikerült komplex agrárgazdaság- és vízgazdálkodás-történeti témává fejlesztenie, sőt a „tudománytörténet" (vagyis: fejlődéstörténet és problématörténet) rangjára emelnie. A tanulmány egy vérbeli pedagógus, egy szociálisan nyitott egyéniség megnyilvánulása, amelyben az ismeretek közvetítésében csiszolódott oktató készségei tükröződnek. Mind a tág horizontban és befogadóképességben, mind az ismeretek feldolgozásában és rendszerezésében, mind az átadandó ismeretek világos, puritánul egyszerű, objektív megfogalmazásában. Palov a történelmet nem kommentálja és nem magyarázza. Szerencsés kézzel, nagy tájékozottsággal, páratlan történeti érzékkel egyszerű és vitathatatlan tényeket rekonstruál, amelyek önmagukért beszélnek. A történelem eredményeit kollektív eredményeknek: az egész társadalom eredményének tekinti és becsüli. Ugyanakkor nem téveszti szem elől azt sem, hogy témája jellegzetesen határterületi téma, amelynek fejlődéstörténeti feltárásában valamennyi szakterület eredményeit, minden számottevő képviselőjének hozzájárulását hasznosítani kell. Vagyis arra törekszik, hogy mindazt összegezze, amit a társadalom az öntözés terén (és érdekében) az idők folyamán produkált (és publikált). Ebben tehát a hagyományos iskolai szellem legmagasabb etikai követelményét őrzi — és kutatását „irodalmazással” kezdte, mégpedig a komplex és szerteágazó téma „irodalomtörténetének" teljességre törekvő feltárásával és az ebből meríthető összefüggések, felismerések (generációs tapasztalatok) summázásával. A társadalom e kollektív tapasztalatainak megbecsülése alapján és saját gyakorlati tapasztalatai nyomán jut arra a felismerésre, hogy a tudományok és a technika történetében — ellentétben a politikai és köztörténettel — elsődleges szerepe nem a levéltárak és titkos irattáraik okiratos forrásainak, hanem a generációs tapasztalatátadás legfőbb eszközévé vált nyomtatott (szakirodalmi!) forrásoknak van. Ami a tudományok és a technika történetében igazán lényeges és fontos esemény és eredmény volt, amit a fejlődés mérföldköveiként tartunk számon, az elsősorban hatása, fejlődéstörténeti szerepe miatt vált azzá. De minden esemény és eredmény csak úgy válhatott társadalmi jelentőségűvé, történetileg ható tényezővé, ha valamilyen formában „publikussá vált”, és megvalósult: társadalmi tulajdonná vált, és bekerült „a fejlődés vérkeringésébe ...” Palov abban is igazi tudomány- és technikatörténész, hogy felismerte: szakmája fejlődését Illetően lényeges és alapvető összefüggések a levéltárakirattárak adataiból ma már aligha menthetők. Amire ezekből fény derülhet, az inkább az egykor hatalmon levők ügye volt csupán. A jövő más síkon: a tudósok műhelyeiben, a mérnökök rajzasztalain készült. Különösen érdekes és értékes, amit Palov a helyi mezőgazdasági kísérleti állomások és öntözőtelepek munkájával kapcsolatban mond. Hatásosan hívja fel a figyelmet e félbeszakadt tudományos kutatások történeti jelentőségére az a tény, hogy a „talajtan magyar klasszikusaként” (Kovda—Muratova) számon tartott Sigmond Elek nemzetközi jelentőségű talajrendszertani kutatásai éppen a békéscsabai rétöntözési kísérleteken alapultak. Módszertani szempontból említést érdemel az is, hogy a szerző a jelenbe nyúló problémák feltárásában a terület bejárásának éppen olyan szerepet biztosít, mint a gyakorlatban működő szakemberekkel való konzultációnak. A téma feltárása így lesz teljes, és az elemzésekből levonható következtetések így vezetnek megnyugtató eredményekre. Szinte csak a körülmények kedvezőtlen találkozásának, egy kis időbeli eltolódásnak a rovására írható az értekezés egyetlen elvi „hiányossága", amely azonban ugyancsak igen tanulságos: hangsúlyozottan utal a történeti valóság komplex jellegére és a feltárásában egyre nélkülözhetetlenebbé váló kollektív — helyesebben: team-jellegül — munka sürgető szükségességére. Vagyis ez is parancsolóan írja elő a szerző által egyébként is elfogadott célkitűzést: az össztársadalmi eredmények hasznosítását. A véletlen ugyanis úgy hozta, hogy a kutatás irodalomfeltárási fázisának lezárása után jelenték meg a vízügyi történeti kutatás legújabb és egész vízügyi történetszemléletünket lényegesen módosító eredményei, amelyek az öntözésügy fejlődésének az egész vízügyi történet keretében való reálisabb és pontosabb elhelyezését és értelmezését tették volna lehetővé. Nevezetesen a rendszeres szabályozások előtti, ősi „ártéri gazdálkodásra" vonatkozóan feltárt új adatok, amelyek, mint utólag maga a szerző is sajnálattal állapította meg: a leghatásosabb érveket szolgáltatták volna a szocialista öntözéses gazdálkodás megteremtése mellett. A vízgazdálkodás történetének ezen, újabban feltárt dialektikája szerint: a feudalizmus ősi naturális gazdálkodásának Tisza- és Duna-völgyi formája, az „ártéri gazdálkodás” a természetes öntözés egy speciális formájának tekinthető, amelynek természeti alapjait az ökológia találóan jellemezte rét-iegelő-víz ökoszisztémának. A tanulmány első, bevezető részében a szerző az öntözésügy általános helyzetét vázolja, vízépítésünk történetének általános keretein belül. Különösen jól sikerült a Kutúrmérnöki Intézmény nevével fémjelezhető korszak (1880—1930), beleértve a Körös-völgyi öntözések megvalósításának történetét is. De ugyanez mondható el az öntözések intézményes fejlesztésének időszakáról (1930—1945) is. Ezt követi a tanulmány lényeges témájának, az öntözések fejlődéstörténetének részletes kibontása, amelyet nagy hozzáértéssel, belső szempontok szerint és történetileg is reálisan tagol: 1. Gyepöntözésekre (rét- és 'legelőöntözések), 2. szántóföldi öntözésekre, míg végül mint speciális problémát 3. a rizstermelés történetét mutatja be. Külön kérdésként kezeli, mint az öntözés fejlesztésének kulcskérdését, a „víztakarékos” öntözést: az esőszerű öntözés elterjedésének folyamatát. A szerző egyetlen földrajzi terület és egyetlen nagyobb történelmi korszak intenzív elemzése alapján döntő jelentőségű eredményekkel járult hozzá a magyar öntözésügy történetének bemutatásához, és hézagpótló adalékokkal szolgált az eddigi fejlődéstörténeti kép teljessé tételéhez. Disszertációjának elvi és módszertani eredményei pedig lényeges hozzájárulást jelentenek vízügyi múltunk további kutatási irányainak és feladatainak kijelölésében. p Káro|y| Zsigmond 32
