Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-08-01 / 7-8. szám
gódtem a folyó közepén, izmaim erőtlenek voltak, pedig majdnem négy évtizede már ennek. És mégis, ettől kezdve volt igazában enyém a folyó, hiszen csak először volt nehéz átúszni, másodszorra már nem. Pedig amikor partot értünk, megmakacsoltam magam s kijelentettem : én visszafelé a hídon megyek haza. Ez vagy kétórás kerülőt jelentett volna, s különben is, fürdőnadrágban nem volt éppen ildomos bekerülni a város forgatagába, így aztán a Maros-torokhoz mentünk, hevertünk a parton, megpróbálkoztunk a fejben sakkozás művészetével, s amikor belefáradtunk, hát a lányokról beszélgettünk. Dehogyis beszélgetés volt ez, inkább ábrándozás, lelkendezés, vágyak eregetése, felszálló sárkányként engedtük szabadra fantáziánkat, s amikor ebbe is belefáradtunk, indultunk vissza. Én sokáig abban reménykedtem, hogy egy ismerős halász majd átvisz csónakjában a túlsó partra, de ezen a napon a halászok se jártak erre. így aztán nem volt más választásom, mint beleereszkedni újra a folyóba és csodák csodájára, visszafelé Lali barátom segítsége nélkül is legyőztem a Tiszát. Ettől kezdve úgy úsztuk át a folyót nap mint nap, mintha ez lenne az egyetlen célunk, néha négyen—öten is. Akkoriban már verseket írtam, jó néhány szonettet az igazi örökkévalóságnak, hiszen a folyó vizes homokjába véstem betűimet, s hagytam hogy sorról sorra elolvassa a víz. S mivel d'inynyefölde'k csábítottak, hát ettük a lopott dinnyéket, a vérbelűeket leginkább, s aztán felmerészkedtünk a Maros torkolatába, mind feljebb és feljebb. A Maros úgy szakad a Tiszába, hogy közben omlasztja a Tisza—Maros háromszöget. Mi abban leltük örömünket, hogy elbarangoltunk a kubikos hajókig, hiszen a marosi homok keresettebb cikk volt akkoriban a tiszai homoknál, s hosszú pallókon imbolyogtak a fehérgatyás kubikosok a partról a hajókig. Nemegyszer velük szalonnáztunk, mert ha kedvünk tartotta, mi lettünk a csikóik, márpedig az a csikó, aki hámot vet magára, s segít a talicskát felhúzni c mind meredekebbé váló pallón. Én a kubikosokat azért szerettem, mert anyai nagyapám, Lőrincz István is kubikolt, persze nem itt, hanem a szegedi Izabella-híd építésénél, ami nem is híd, hanem rampa, ott íveli át a vasútvonalat, ahol a Budapestről érkezők beköszönnek a városba. De a munka jutalma szalonnázás volt, vagy éppen halászlé, bográcsból merve kanalanként, jobb ízű volt, mint amit a halászcsárdákban mértek. És ha elköszöntünk a kubikosoktól, belefeküdtünk a Maros melegségébe, s azt élveztük módfelett, hogy a víz sodrása pillanatok alatt kimosta alólunk a homokot. Itt szigeteket teremt és ront a víz. S mi boldogok voltunk, mi mindennap boldogok voltunk, mert felhőtlen volt az ég, s alig tudtunk valamit a háborúról. Pedig akkor már háborúba vitték a férfiakat, s akkor ütött meg először a háború szele, amikor a szomszédos, Lugas utcából is elvitték Felvégi Andrást repülőnek, aki talán hat— nyolc évvel volt idősebb nálunk, de mindig jószívvel állt közénk kétkapura focizni. Le is lőtték a gépét nemsokára, édesanyja feketébe öltözve gyászolta ifjan meghalt fiát, s mi ekkor kezdtük sejteni a háború rettenetéit. Észre sem vettük, hogy felnőttünk. Vagy mégis? Én azon mértem le a változást, hogy már jobban szerettem lányokkai sétálni a füzesben, mint barátaimmal, istenem, hová lettek az Erzsik, Ancik, Évák és Icák, akik elkísértek a zöld füzesek mélyébe, akikkel becsatangoltuk a Tápé fölötti füzeseket, s azért azokat, mert ott rajtunk kívül a madár se járt. A szeplős Erzsiké adta volna szerelmét, ha nem ettek volna meg szúnyogok, s én akkor találkoztam először a természet fintorával, hogy lám-lám, mindenféle szerelmet legyőz a szúnyogok hada. így hát csak az esti körtöltés maradt a szerelem szintere, de ott is két csók között nem győztük csapkodni a vérszívók újra és újra támadó seregét. Hanem még egy nyári emléket el kell mesélnem, egy évről évre megújuló örök színjátékot, a Tisza virágzását. Ez a folyó legnagyobb csodája. Tudom már tudományos elnevezését azóta, Pelingenia longicuada, az ál recésszárnyú rovarok rendjébe, a kérészek családjába tartozó rovarfaj a tiszavirág, néhány óráig élnek csupán, röpködnek, mint a szitakötők a víz fölött, a nyári fürdőzők legnagyobb örömére. Mi boldogan kapkodtunk utánuk, nem tudván, hogy csak addig élnek, míg biztosítják a faj fennmaradását s utána holtan hullanak a vízbe. És ilyenkor olyan a folyó, mint ha kivirágozna, hiszen messziről fehér foltoknak látszanak a vízbe hullott tiszavirágok. Apámnak egyszer elmeséltem egy élményemet, s ő aki mindig kapható volt a dalra, már énekelte is: „Temető a Tisza, mikor kivirágzik ...” Még nem meséltem el, hogy ifjúságom színtere a Sárgának nevezett felsőváros és Tápé között húzódó ingyenstrand volt, a szegények strandja, a Sárga nevet a homok színétől kapta, s volt illegális találkozók színhelye, mint arról ma egy emléktábla is tanúskodik. De hol van már a hajdani ingyenstrand, ma lábakon álló hétvégi házak sorakoznak a Sárgán, puccosak, szépek, gyönyörűek, hivaíkodóak! Az én nővérem faháza is ott szerénykedik a sorban. A füzek között a folyóra látunk, sőt felmutatja tornyait a Fogadalmi templom is. Ha otthon vagyok, esti halászlére s muzsikaszóra a Körösi halászcsárdába ülünk, ami azóta a Kiskörőssy nevet viseli, így nemesedve meg az évek folyamán. És ilyenkor elmesélem, hogy az volt a gyönyörű ifjúság, amikor surbankó gyerekekként körülülhettük az esti tábortüzet, halászmeséket hallgatva öreg tiszai halászoktól, amelyekre még m'indig emlékszem, s amelyek ki-kihallatszanak a múlt ködbe veszett tiszai királyságából. Igen, az volt a maradéktalan boldogság rég elveszett korszaka, amikor dicsőség volt meglesni a szerelmeseket, s még nagyobb dicsőség volt később a nyomukba lépni, s ma már úgy merül fel mindez az emlékezetben, mint esténként a hold a Tisza vizéből. Ilyennek szerettem a Tiszát: békésnek, szelídnek, mosolygósnak, kedvesnek, simogatónak, szeretőnek, lágynak, ölelőnek, védőnek, óvónak, s nem olyannak, mint ahogyan mutatta magát később, hazalátogatásaim ritka időszakaiban. Mert ott voltam a Tiszaparti sétányon járva, amikor 1971-ben újra elöntéssel fenyegette Szegedet, amikor magasítani kellett a partfalat, homokzsákokkal védve a várost, amikor nem tudták lakói, hogy mire ébrednek másnap. Akkor újságíróként vittem— hoztam a híreket, kialvatlan, borostás emberekkel váltva szót, amikor összefogott mindenki, aki szerette városát, s a folyó minden rekordmagassága ellenére se tudta elfoglalni Szegedet. Ezt a Tiszát nem szerettem, a haragvót sosem szerettem, pedig azóta többet tudok róla, mint gyermekkoromban. Hiszen végigjártam oly nagy szakaszait, vízügyi hajókon, motorcsónakokon utazva, ladikokban csurogva, baráti szavakat hallgatva, énekelve, mámorosán a tokaji bortól és pálinkától, ott voltam Tiszalöknél a hőskorban, ott a kiskörei vízlépcsőnél, tudósítottam, hoztam-vittem a híreket, láttam a folyót felülről, repülőgépről: megáradva és békés szelídségben, vízügyi repülőgépről szemlélve hazám térképét, ültem holtágakban horgot áztatva a vízben, Mártélynál festők vendége voltam, láttam Szolnoknál buzgárok elfogását, férfiak munkáját, katonák hősiességét, s láttam újra a megcsendesült folyót, a kedves Tiszát, ezt a legmagyarabb folyót, ahogyan tanultam hajdanán Fonyó András tanító úrtól. Akárhány folyót, tavat, tengert, vagy óceánt láttam, mindig a Tiszára gondoltam, az én Tiszámra, s amikor egyszer az ősi Dancka városában, Balassi nyomában jártam, akkor ezt a verset írtam nagy-nagy hazavágyódásomban: TISZAI HOMOKBÓL Tiszai homokból tengeri homokba ez volt a gyerekkor égő csipkebokra lobogott húsz évig perelt a szívemmel hűsíti és oltja most a Balti tenger rajtam is betelt hát minden folyó sorsa jöttem édes vízből a tengeri sósba de ha nem láthatnám újra régi medrem felhő-sirály lennék a balti egekben s űzne férfi korom izzó csipkebokra tengeri homokból tiszai homokba Nyár lesz. S én nagyon várom az idei nyarat. Kifekszem a Tisza partjára, belegázolok a szegedi füzesbe, keresem a régi csillagokat, Lali barátomra gondolok, aki kimentett a folyóból, a régvolt ifjúságra gondolok, amely elszállt a vízbe hulló tiszavirágokkal, az életre gondolok, s áldom a véletlent, hogy gyermekkoromban nekem adta a Tiszát. 61
