Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-01-01 / 1. szám
posványos helyet jelöl. Közülü'k több utal az ősi táj képét meghatározó növényzetre, amelyet Kuthy ilyennek látott: „A roppant nádasok gazdag növényzetben díszlenek... Ingoványos rétek feküsznek közöttük... Távolabb kákás dágványok fogják fel a szemet... Irtott hideglelős mocsárok ütik fel zöldes hátaikat... s a medresebb iszapon millió vízféreg nyüzsög . . . Néhol friss partból eleven félsziget lóg le a vizekbe. .. Lombos árnyban tartják a nyír-, nyár- és égerfák, melyeknek lábait buja habokkal takarja be a réti nefelejts. Zsombékjai közül a napozó békák ümgetése terjed . . . szélein iszapos rétege fehérük a csigatörmeféknek, fűiepte részein fehér patyolatot teregetnek a munkás pákezredek, s meleg porondjában teknősök rakják le súlyos tojásaikat.” A XVIII—XIX. századi térképekről a Rétköz főfolyóján — a Tiszán — kívül többszáz vízfolyást ismerünk. Természetes vízfolyásokat és olyanokat, amelyeknek medrét az ember készítette. Az ártéren élők számára a Tisza volt a térképészeti „fix pont", mivel a faluvagy határrésznek a Tiszához való viszonya, távolsága döntötte el, hogy melyiket nevezték „belső”-nek, „külső”-nek, ,,alvég”-nek vagy ,,felvég,,-nek. Mindig az a felső és belső, ami a Tiszához közelebb, s az az alsó és külső, ami attól távolabb található. A Tisza főfolyása a Nagy-Tisza, megkülönböztetve a Kis-Tiszától. Volt Ó-Tisza (Ibrány), Régi-Tisza és Üj-Tisza (Szabolcsveresmart), Asott-Tisza (Rozsály-puszta), Eleven- vagy Élő-Tisza (Szabolcsveresmart), Holt-Tisza (szinte minden rétközi falu határában); ismerünk Tisza-folyót és Tisza-folyamot. Azt a helyet, ahoi az árvíz kitört Tiszatörés-nek, az árvízcsinálta mélyedést gödénynek mondták. A Tisza — a víz — szerepe az ártéren élők számára a történelmi idők kezdete óta nem csökkent, Ellenkezőleg, egyre inkább nőtt. A XIX. századra a vizek kártétele elleni küzdelem alapvető gazdaságpolitikai feladattá vált a Rétközben is. A népesség szegényen, rosszul élt. „Sok község él csupa lúdtenyésztés, nádiás vagy csík-halfogásból, marhát őriz, a lápot kaszálja, szántóföldje nincs, a többi is primae occupationis" — olvashatjuk Kuthy beszámolójában. De az „elsőfoglalás”-nak áldozatul esett erdők talaján és a többi — általában gyönge termőképességű —- homokföldön sem tudtak annyi gabonát termelni, amennyi a népességet kenyérrel ellátta volna. A tengeri, a vótér és a tatárka volt a kenyérpótló! És ez sem jutott mindig és mindenkinek. Árvíz-, vagy éppen aszály-pusztította évben a tengeri-kenyér is hiányzott a rétköziek asztaláról. Milyen értéke volt a kenyérnek? Következtethetünk abból, hogy Beszterecen 1 szekér {= 100 kéve) nádért 1 kenyeret adtak a rossz termésű években ... A lakosság inkább jószágtartással foglalkozott. Az állatállomány főként szarvasmarhából és sertésből állt. Juhot, lovat kevesen tartottak. A marha tavasztól őszig a lápon élt, a sertés is ott telelt. Biztos jövedelmet nyújtott a nádvágás, a gyékény-, sás-, káka- és fűzfavesszőszedés, ezek feldolgozása, aztán a halászat és a csíkászat. A hajdani rétközi községek pecsétjén elsősorban hal, csík (például: Tiszabercel, Nagyhalász), evező és háló (Vencseílő), lápmetsző (Ajak), gyékény (Ibrány) látható. A Tisza-völgy legendás halbősége az itteniek számára a legfontosabb táplálékforrás volt. A hallal és más vízi állattal (csík, rák, teknősbéka, pióca) kereskedtek is. „Azok az emberek, akik ... kiirtották az erdőket, hogy művelés alá vehető földhöz jussanak, nem is álmodták, hogy ezzel megteremtették az országok mostani pusztasággá válásának alapját...” — írta Engels Frigyes „A természet dialektikájáéban. Sajnos, igaz ez a megállapítás a Rétközre is! A táj ökológiai egyensúlyát akarvaakaratlanul megbontó ember a fokozódó erdőirtással tovább rontotta a Rétköz üstszerű medencéjét jellemző rossz lefolyási viszonyokat. Közben a Tisza árvízszintje egyre nőtt. Szabolcs vármegye már a XVIII. század első felében sürgette az országgyűlést, hozzon rendeletet az árvízvédelemről. Igazi intézkedés azonban 1846- ig — az egész Tisza-völgyben meginduló szabályozásig — nem történt. Réfi Oszkó Magdolna Halastavak a sivatagban TÜRKMÉNIA területének nagy része sivatag, a mezőgazdaság csaknem teljesen az Arai-tóba ömlő Amu-Darjához kapcsolódik. A hatalmas folyó és a Kara-Kum csatorna mindkét partja mentén kertek, gyapotültetvények zödellnek, szőlők, gyümölcsösök virulnak. AZ ÖNTÖZÉSNEK KÖSZÖNHETŐ egy meglehetősen szokatlan sivatagi tevékenység, a haltenyésztés is. Jó példa erre a Sarikamisz tó, amelynek húsz évvel ezelőtt még nyoma sem volt. Ezen a tájon öntözés után alagcsöveken keresztül távolabbra, a sivatagba vezetik a sós vizet. Sokan úgy vélik, hogy az ilyen sós vízben a hal nem él meg. Nos, a Sarikamisz tó esetében az történt, hogy a szakemberek az összegyűjtött öntözővizet három széles csatornán egy óriási kiterjedésű horpadásba vezették. így tizenhárom év alatt egy több mint 2000 m1 vízfelületű és 70 méter mély tó keletkezett. Az Arai-tóból és az Amu-Darjából idővel halakat telepítettek az új tóba: tópontyot, fogast, harcsát, márnát, ragadozó önt stb. A MESTERSÉGES TAVON csupán néhány éve foglalkoznak halászattal. Az elmúlt szezonban 700 tonna halat fogtak ki. A tavat és környékét a vándormadarak is megkedvelték. Ott, ahol nemrég hatalmas gyíkok tanyáztak a sivatag homokjában, most pelikánok és rózsaszínű flamingók ütöttek tanyát. AZ UTÓBBI HÚSZ ESZTENDŐ alatt több ehhez hasonló, halászatra is alkalmas mesterséges tó született az 1000 kilométer hosszú Kara-Kum csatorna mentén, sőt haltenyésztő gazdaságok, ivadéknevelő telepek is. A csatorna vize így is nyújt lehetőséget a sivatag hasznosításához. (APN) Gazdag zsákmány 25
