Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-08-01 / 7-8. szám
В E M U TAT J и К ÁLLAMI DÍJASAINKAT t „A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa hazánk felszabadulásának 35. évfordulója álltaimából Állami-díjat adományozott a Tiszavölgyi Árvízvédelmi Rendszer fejlesztésében, megvailósításá'ban végzett kiemelikedő tevékenység ükért: DÁVID BÉLA vízmesternek, a Felsőtiszavidéki Vízügyi Igazgatóság építésvezetőjének, GYÖNGYÖSI LÁZÁR mérnöknek, a Körösvidéki Vízügyi Igazgatóság osztályvezetőjének, KOVÁCS SÁNDORNAK, a Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság árvízvédelmi- és folyamszabályozási osztályvezetőjének, DR. SIMÁDY BÉLA mérnöknek, az Alsótiszavidéki Vízügyi Igazgatóság igazgatójának, STÉFÁN MÁRTON mérnöiknek, az Északmagyorországi Vízügyi Igazgatóság igazgatóhelyettesénék, TOLNAI KÁLMÁN gátőrnek, a Középtiszavidéki Vízügyi Igazgatóság gátbiztosána'k." Előző számunkban kezdett ismertetés befejező része. Harminc év után Ez a harmadik találkozás. Most harmadszor találkozom Tolnai Kálmánnal, de már — odahaza. Mert az első két találkozásom véle, a Tiszától messzi vizek gátakat ostromló árjában volt. Először Győr mellett, Révfalunál találkoztam vele. Huszonhat esztendeje. Az 1954-es dunai árnál a tiszai ember Győrt védte. Aztán Jent, Mohácsnál, a dunai jeges árnál védekezett. Most pedig odahaza, Kiskörén. A faluban bent, kertes, maga építette házban. Harminchat évi szolgálat után nyugdíjba ment. Távol — ha csak másfél kilométernyire is — a Tiszától. „A Tisza völgyi árvízvédelmi rendszer megvalósításában végzett kiemelkedő munkájáért” kapta az Állami-díjat. Nyugdíjban, de azért mindennap a víznél, az elhagyott gátőrháznál. Együtt megyek ki vele az 5/3-ashoz. Elhagyott őrhely a Tisza kiskörei töltésvonalán. „Elhagyott": a rendszer, a 'kiépített védelmi vonal erős, ellátja már a nyugalomba vonult gátőr járását a két szomszéd őrhely is. Nagyapja is, apósa is, nagybátyja is a vizeket vigyázta. Ő még a csatazajban — de már itt a kiskörei erdőknél békében, csendben kanyargó Tiszánál — a háború utolsó esztendejében került a gátra. Katona volt, megszökött, az árvízvédelmi töltéseken bujkált, amikor a füzesek közt találkozott a vízi társulat igazgatójával és főmérnökével. 1944 novembere volt. A front már nyugat felé húzódott. Nekivágott az igazgató (ma a VIZITERV-nél osztályvezető), a főmérnök a felszabadult szakasznak. Tiszasülytől Sarudig: mi a kár, mit kell tenni? A rőzsehengerek szétdúlva, a bunkerekre tetőnek használták fel. A telefonvonalak némák. Kérdezik Tolnaitól — egyetlenegy ember a kihalt vidéken — tudna-e valakit, aki a vízi társulathoz jönne, aki a telefonvonalakat meg tudná javítani? „Itt vagyok én, a katonaságnál távbeszélés voltam.” Huszonhárom kilométer hosszan megjavítja a vonalakat, s jelentkezik: gátőr akar lenni. Az első őrhelye az akolháti rész. Majd 1948-tól mostanáig ez az 5/3-as gátőrház. Itt született a felesége is. Az apósát váltotta fel. Ez az 5-ös árvédelmi szakasz. 1900-tól mostanáig három gátőr posztja. Itt van (most majd a szolnoki múzeumba kerül) e gátőrház vízmércekönyve. 1900-tól 1923-ig Nagy József vezette a könyvet. 1923-tól Fejes János, az apósa. Aztán ő, a tavalyi nagy vizekig. Barna papírba fűzött könyvecske. Az első oldalon 1901. március 14-i feljegyzés. Ekkor reggel 564 centimétert mutatott a mérce. Hét évtizeddel később, a nagy hetvenes árvíznél milyen vizek ellen védekezett Tolnai Kálmán? 1970. május 28. reggel 6 órakor: 909 centi. De a tavalyi, az 1979 februári már ezt is túlszárnyalta. Február 12-én reggel 931 centiméter magas volt a víz. Nyolcvan esztendő egy vaskosabb füzetben. Hogy fér el benne? „Csak akkor kell vezetni a könyvet, amikor kezd mérni a mérce. Amikor a töltés mellé jön a víz." Nagy József a kilencszázas évek elején még az ötszázas vizeket is feljegyezte. „Most már az ötszázast figyelembe se vesszük. Még a hétszázast sem, csak őrszolgálatot tartunk. A mostani védelmi vonalak kétszer erősebbek a réginél, magasabbak és a szelvényük is szélesebb.” Az elhagyott gátőrháznál szigorú a rend. A karószín fehérre festve, a gát-Gyöngyösi Lázár Gyulán él, s a vízügyi igazgatóságnál dolgozik. Először az 1974-es tavaszi árvíznél találkoztam vele. Emlékezetemben még ma is élénken él az akkori kép: viharkabátban, gumicsizmában személyesen irányította a őrház piros tetőcserepeit mintha megmozgatták volna. Hatalmas kanadai nyárfák veszik körül a kis tanyát. Harminc esztendeje a gátőr ültette őket. A töltésen túlról, a véderdőből hozta a csemetéket. Rozsdálószín fűzek kísérik a partot, felettük seregélycsapat száll át. — Mi volt az utolsó munkája? — Leengedtem, s lelakatoltam a töltészáró sorompót. Aztán felállítottam ezt az oszlopot, ezzel a táblával. A tábla hirdeti: „Tájvédelmi körzet". A zománcozott fémlapon kék mezőben egy fehér, kitárt szárnyú kócsag repül. Csönd, béke van a szakaszon. Kőbányai György védekezést a Fehér-Körös bal partján, Szanazug térségében. Nem ült be a terepjáró gépkocsiba, gyalog ment a védővonalon, a védekezésben résztvevőket ismerősként, barátként köszöntötte, bátorította, bíztatta valamennyit. Az eltelt Ha kellett ott volt a gáton 8
