Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-01-01 / 1. szám
dezést. Nagy kár, hogy e kiemelkedő jelentőségű jogszabály már megalkotásának idején sem volt széles körben ismert, később pedig feledésbe merült! Ennek ellenére a vízminőségvédelem vált a környezetvédelem viszonylag legkorábban (kialakult, leggyakrabban szabályozott szakterületévé. A Minisztertanács már 1961- ben megismételte az imént idézett rendelkezést, és megtoldotta azzal, hogy a hiányzó szennyvíztisztító berendezések megépítésére, illetőleg pótlására 1971. december 31-ig adott határidőt. A Kormány űjtípusú államigazgatási szankcióként létrehozta a szennyvízbevezetési díj, illetőleg a szennyvízbírság jogintézményét. Az első években szerzett gyakorlati tapasztalatok alapján 1964- ben a vízügyről szóló 1964. évi IV. törvény és végrehajtási rendelete továbbfejlesztette az említett rendelkezéseket, és a kétféle jogintézményt szennyvízbírság néven összevonta. Az Országgyűlés a törvényben azt is kimondta, hogy a vizek káros szenynyezése és fertőzése tilos. Ilyet előidéző üzemet csak szennyvíztisztító berendezéssel szabad építeni és üzemben tartam. A szennyvízbírságra vonatkozó rendelkezések végrehajtását szolgálta az 5/1966. (I. 23.) Korm. számú rendelet, amelynek melléklete megállapította a káros szennyezés határértékeit és a szennyvízbírság mértékét. Miután (azonban e jogszabály nem bizonyult elég hatékonynak, már a következő évben módosította a 28/1967. (IX. 3.) Korm. számú rendelet, amely első ízben tette lehetővé a bírságolás későbbi éveiben progresszív — legfeljebb azonban kétszeres összegű — szennyvízbírság kiszabását. E rendelet sem bizonyult azonban hosszú életűnek, mert 1968-ban módosították a vízügyi törvény végrehajtási rendeletét. Az új jogszabály a szennyvízbírságolást új alapokra helyezte. Előírta, hogy a szennyvízbírságot az üzem által kibocsátott szennyvízben levő szennyezőanyagok mennyisége után. szennyezőanvagfajtániként külön-külön kell kiszabni. 1970-ben a 2'1970. (XII. 13.) OVH számú rendelkezés a szennyvízbírság mellett új vízminőséevédelmi szamkciófaitát: a csatornabírság jogintézményét vezette be. Csatornabírságot azok az üzemek fizetnek, amelyek a közcsatorna állagát rongáló vagv a csatornában dolgozók életét, testi épségét veszélyeztető szennyvizet bocsátanak a szennyvízgyűjtő közcsatorna-hálózatba. s azon keresztül közvetve a befogadó élővizekbe. A határértékek és a bírságtételek természetesen eltérnek a szennvvízbírságtól, de a csatornabírságot is szennvezőanyag-fajtánként (kell kiszabni. A progresszivitás is érvényesíthető. A szennyvízbírság alkalmazásával sikerült lassítani a szenynyezési folyamatot. A gyakorlati tapasztalatok azonban azt bizonyították, hogy a bírság még mindig nem volt elég hatékony. Egyes üzemeknek olcsóbb, gazdaságilag előnyösebb volt a vizet szennyezni, és kifizetni a bírságot, mint korszerű szennyvíztisztító berendezést építeni. Igaz, hogy az országosan egységes bírságolási határértékek eleve kizárták a differenciálás lehetőségét a térségenként, vízfolyásonként változó vízminőségi követelmények között. Holott ennek a beruházások tekintetében számottevő financiális következményei vannak. Az e területen fennálló anyagi érdekeltségre jellemző, hogy egy köbméternyi szennyvíztisztítási kapacitás beruházási költsége 30—40 ezer forint, s ez a beruházás az üzem számára improduktív. „Csak” a népgazdasági szintű károkat csökkenti, de növeli a termelés ráfordításait, emeli az eszközterheket és végül a termelés bővítését célzó beruházásoktól vonja el az eszközöket. Minderre a jogi szabályozás árnyaltabbá tételével, az ellenható tényezők közgazdasági szempontú leküzdésével volt indokolt reagálni. A Minisztetranács 1978. május 1 Я-i ülésén foglalkozott a vízminőségvédelem kérdésével és a 28/1976. (V. 26.) MT számú rendelettel módosította a szennyvízbírság korábbi jogi szabályozását. A területileg differenciált központi szabályozás ..modelljének” bevezetésével a minisztertanácsi rendelet hat kategóriáiba sorolta a befogadókat, illetőleg a vízgyűjtő területeket. Az első kategóriába tartozik féltett természeti kincsünk: a Balaton vízgyűjtő területe. A második kategóriába az ivóvízbázisok és üdülőterületek. A harmadikat az ipari területek, a negyediket az öntözővízbázisok, az ötödiket a Duna és a Tisza nem kiemelt (a II—IV. kategóriába nem sorolt) szakaszai, végül a hatodikat a fennmaradó egyéb befogadók alkotják. A hatályos jogszabály 18 szennyező és 13 mérgező anyagra, vagyis összesen 31 anyagra nézve állapít meg határértékeket. Az 1978. évi jogszabálymódosítás nagy „újítása”, hogy feloldotta az országos érvényű határértékek merev rendszerét, és lehetővé tette a térségenként változó vízminőségi követelmények érvényesítését. A jogszabály anyagonként differenciáltan állapítja meg az egy kilogramm — határértéken felüld — szennyezőanyagra jutó bírságtételt. Ez a bírságtétel az egyes szennyező és mérgező anyagok veszélyességétől függően 0.1 Ft/kg és 10 000 Ft/bg értékek között változik. A szennyvízbírság célja nem a minél nagyobb bírságbevétel elérése, hanem az, hogy az ismétlődő és — a progresszivitás folytán — emelkedő összegű bírság az üzemet a káros szennyezés mértékének csökkentésére vagy megszüntetésére késztesse. Éppen ezért — mintegy kedvezményként — írja elő a jogszabály, hogy arra az üzemre, amely szennyvíztisztító berendezésének építését megkezdte, és folyamatosan végzi, a szennyvízbírságot a progresszív szorzó mellőzésével kell kiszabni. Hasonló kedvezmény illeti meg az üzemet akkor is, ha a káros szennyezést nem szennyvíztisztító berendezés építésével, hanem más 21 Foltok a víz hátán
