Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1980-01-01 / 1. szám

Amikor fűrészelik a folyót

1.

ж

Atal jött a révész...

Az evezőlapát, mint egy elbújtatott kapa nyele, 'kidugja magát a gazból, a fűzfajövés agyagmázolta bohóchajából. Markolata van, akár az öregek görbebotjának. Jól van elrejtve, avatatlan szem így se látja.

Az apadt Tisza süppedékes, leszakadt agyagfala alatt (tüskök terepszín védelmében) ladik álldogál, leláncolt és lakatra vert. Oldalán belül zománcos tábla: DEBRŐDI IMRE, EGYEK.

Míg kimeri a jéghideg vizet (az éjjel fagyott), a ladik gazdája biztogat: nyugodtan beszálIhatok, senki sem fordult még alá az ő csónakjának, láncra pedig azért fűzi, mert megúsztatnák a Tiszán. Fejszével, baltával szokták elszabadítani a féltékeny orvhorgászok, s olyanok, akik az élő fába is belekötnek.

ülés híján a csónak hegyére ülök egyensúlynak. Debrődi Imre a túlsó végén, Tiszadorogmával, a komppal szemben.

— Te farral is tudsz menni? — Sima, kemény hang kacsázik hozzánk, pedig a gátőr csak tátogatja a száját a parton.

— Tudok, mint a rák — fut vissza nagyot vetődve a válasz, s hogy ne törje törögesse a markát, a lapát fogantyúját megbuktatja a lassú víz hátán az egyetlen egyeki halász.

U-alakban kerülünk át a komp drótkötele alatt. Ha le nem kapnánk a fejünket, lenyakazna. Az U-alakú kerülő megzavar, legalább futja egy kérdésre a kanyarodásból:

— Merre folyik a Tisza?

— A nádszál megmutatja.

Debrődi Imre inkább látni enged, keveset szól, akkor is csak a legszükségesebbet. Nem öreg mormota, legényhalász még a harmincon innen. Gyerekkora óta ladikon imbolyog, morotvák, holtágak „betege1', a szó szerelmes értelmében. Apjától, nagyapjától tanulta a forgandó szerencse vízi mesterségét, hadd maradna fönn a családi hagyomány.

— A szövetkezeté, amit fog? — vetem ki a beszélgetés horgát, de csali nélkül.

— Kilencedik éve hivatalosan — emeli ki egy uszadékfa tövéből a parton emlegetett hatkilós, de sovány harcsát. A harcsa ver, vonaglik a levegőn, vesztét érzi.

— Nehogy kilessék! — tekintek körül a rekettyéiben.

— Ha innen elviszik, tudom ki vitte el. — Csöndes mosollyal visszaejti a kavargó zsákmányt, s megint egy nádszálat dob a vízbe. A nádszál alig sodródik.

— Erre a duzzasztásra fogunk mi ráfizetni. A kecsege, márna, de még a ponty is az áramlás felé megy. A magas vízállás tönkreteszi a halászt.

— Milyen a kecsege?

— Mint egy kis cápa. Ritka hal az Egyek alatt.

— És mit fog leginkább?

— Ilyenkor harcsát, a holtágban csukát.

Két leszúrt bot közé kormányozza a csónakot. A botot vastag zsinór köti össze, rajta tizenöt-húsz, perionszálon eleresztett élő halacska. Derékban átszúrva.

— Kő a nehezék. Jobb mint az ólom. Ma elég jó napom volt, viszek Mezőcsátra vagy harminc kiló harcsát, de — ejti vissza az egyik üres fenékhorgot — a termelői árat már nálunk is rendezhetnék! Mert (példának okáért) a csuka kilója tőlünk, szövetkezeti halászoktól átvéve csupán tizennyolc forint. Kevés.

Újabb botközök, közönnyel kihúzott horgok.

— A dzsip benzinköltsége az enyém, persze ingyen a szánk se ér össze.

No ez annyira mondás, mint az, hogy ilyenkor a Tiszát „befűrészelik”. A lapos partszakaszokat fenekező horgokkal rakják teli. Találó népi meglátással ez is fűrészelés.

2.

A holtág több kilométer hosszú. A nád és a gyékény olyannyira benőtte, hogy a vizet nem sejteni benne. Gäbe, Herep, Nagyfa: határrésznevek, halas helyek. Nevükben s eíhagyatottságukban most is élnek, s talán jobb is, hogy elhagyatottak. A ladik itt jéglapokat szánt, amint befelé tartunk. Mintha kristálytiszta üvegtömbben húznának el a piciny halrajok. Dús vegetáció lombosodik alul: a hínár.

— Mit gondol, mekkora a holtágban a gyékény? — teszi le az evezőlapátot méterrúdnak Debrődi László, az apa.

A terv élőhalbál negyvenezer forintban van megadva és kiszabva. Egy évre ugyan, de manapság egy tiszai halásznak ez már komoly teljesítmény.

— Mi: a fiam és én, a kishalat is megbecsüljük, a mi szemünkben éppen annyit ér, mint a nagy. Mindig így volt. Az apraját, legyen az keszeg, akár a kubikgödrökből, áthordtuk, nemcsak a holt-, de a nagy Tiszába. Gazdálkodtunk vele.

— És hol adták el?

— A múltban a debreceni piacra sok kellett. A kisállomáson már várt bennünket a kereskedő. Keletje volt a pontynak, falun pedig a sárga kárásznak. A sárga kárásznak volt divatja,

aztán a törpeharcsának. A rizses világban ősszel boldog, boldogtalan főzte, sütötte, ette. Annyi volt az árkokban, hogy fasírtnak darálták. Az ugyan nem ilyen tiszta ízzel bírt, mint a holtágbeli vagy a tiszai, vagy a hortobágyi. A Hortobágynak egy hosszú részével, Semsey, a gróf rendelkezett. Talán, mint főbérlő, tőle is vettünk vizet — csap elő a régi idők emlékezete s előttem meg szétnyílik az a füzet, amit jövetkor Debrődi Lászlónál láttam, a varsakötés, a hálószemzés leckéi vannak 'beleírva, beleróva.

— A halásznak, magának 'keli megkötni a hálóját. Megtanulható, de mégis jó néhányon ezért akasztották szögre a hálót, mert hogyan javítsa ki, ha nem ért hozzá. Javíttatni, pénzért venni? Ugyan! Míg nem létezett a perion, kenderszálból fontunk, kötöttünk. Kékköveztük vagy szurkoztuk. A szurkos varsába jobban a harcsa szeretett „befészkelni”, mert sötétlelkű az istenadta. A ponty? Az értelmesebb, okosabb, ravaszabb, azért is könnyebb a zavarosban megfogni, az igazi víztükröt szereti. Nem hiába a mondás: „a zavarosban halászik”.

— Hogyan hívják, mi ez? — szakítok föl egy kis bokorhoz hasonlatos növényt.

— A neve mindnek ismerős. Ez? Kolokán. Az a csimbókos fejű a káka. Sokan összetévesztik a sással, pedig annak éle van.

— Télire maguk is elvermelnek, mint a halak? — dobom ki a csónakból a jég „ablaküvegét”.

— A tél a kosárfonás ideje. Vessző van a partokon rogyásig. Látja? Erről még nem is beszéltem, ez is a halász megélhetése.

Átjött a révész a Nagy-Tiszán . ..

12