Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-01-01 / 1. szám
Apa és fia. A két Debrödi Hatalmas rángatózás bolygatja arrébb egy víztisztítás közepét. — Fogott? — De még mennyire! Éhes csukák akadtak meg a fenékhorgon. Lapos fejüket még egyszer a víz alá csapják. Nem lehet csak úgy odanyúini. A tűhegyes fogak veszélyesek. A legnagyobbik az utolsó pillanatban leoldja magát. Faikírok arca nem lehetne rezzenéstelenebb: — Akkor van megfogva, ha a ladik aljára kerül — nyugtázhatom a csendes bölcsességet, s azt is, hogy a halász ilyenkor elfelejti a fázlódást, a hajnali vacogásokat, hogy netán amott a varsáját kiürítették. — Compó, „törpe" — hányják a ladikba a varsák fogását is. — Mondtam, olyanok lesznek, mintha kibokszolták volna őket. A holtág kotuja, a korhadás teszi őket ilyenné. Busát kellene már ide beereszteni vagy amurt, hadd takarítanának. Kiszállunk. A holtág tükreit ismét elnyeli a felkopaszodó nád. 3. — Erdei Gyula a dorogmai—egyeki révész 1936 óta embere a Tiszának. Áthívjuk? — Át — kapok az alkalmon. — Gyula bá’ — korcsolyázik a kiáltás a túlsó partig, s az felerősödve onnan majdnem visszatér. — Mi van veletek? A hidassal nem tudok nálatok kikötni — csördít vissza rekedten. Akkora az apadás. — Ott a csónak! Jön. — Leeresztették a vizet Kiskörének — fenekük meg az agyagszegélyen. Ilyenkor neki vége van, mert a kompot nem irányíthatja ide. — Hány kilométerre a híd? — Hány? — törli meg száján piros zsírbajúszát. Reggelire lebbencset kanalazhatott. — Melyik hidat kérdi? — A polgárit. — A közelebbit kérdje. A füredi innét tizenhat kilométerre esik. Rég kikövezhették volna már a révpartot meg az utat is. —Ezen az oldalon? — Odaát jó. — És járnak itt a népek? — A régi hétfői piacokra ugyancsak jártak. A dorogmaiak hordták Egyekre a gyümölcsöt, de vagy kétszáz hold földjük ma is egyeki részen van. Művelik. Csak nem éppen akkor, amikor ők akarják; az a víz állásától függ, hogy a traktorral, kombájnnal fel tudom-e csúsztatni a hidast a partra. Te Lacikám! — guggol le hirtelen Debrődi Lászlóhoz és a kucsmáját is jobban a fejébe nyomja. — Micsoda surján van ott! — Surján? — Gurdíny — fordít egyet az övig érő felmagzott gaz szinonimáján Debrődi László, s közben kicipeli a készülő fényképből a vasmacskát. Arrébb borítgatja. — Azt a kétszáz holdat tavasszal is idő után művelik. A dél-borsodiaknak aranyat érne egy kiépített rév. — A kötél — emeli föl Erdei Gyula a sokágú acéldrótfonatot. — Január 16-án engedtem el tűinét. — Miért engedte el? — Fölvette a sipoly. — Micsoda? — Hát a jégzajlás a hátára vette. A Debrődiek megmagyarázzák; — Gyula bátyánk föl akarta szabadítani a kötelet, mert a daru bajba kerülhetett volna. Ez a rév még régimódi, tekerős. — Nem értem. Mi van ezzel a partra kinyúló acélkötéllel? Csak az, hogy valahol a folyó közepén leiszapolódott vagy tüskök akadtak rá. — Két Rába akaszkodott rá — folytatja Erdei Gyula, s előhoz két elszakadt, elnyüstölt kötéldarabot. ■—• Nem bírja a Rába sem kivenni. E pedig drága forint — dobja félre a kötélvéget. — Négyéves. Szálkamentes. Fénylik még. Sima. — Annyira sajnálja, látszik: szeretné összetoldani. De hát azt nem lehet. . . A révész a múlt hónapban 909 forintot „forgalmazott". Gyalogszemélyenként 2 forint az „átmenet". Halkan, alig zajlanak a révnél és a holtágnál az események. A legnagyobb zajt — legutóbb — a környéken az csapta, hogy a kombájn belepottyant a Tiszába, másként elfolyik itt is az élet észrevétlenül. Szalai Csaba 13
