Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1979-10-01 / 10. szám

Lápi vegetáció

csarak lecsapolása „a természet fölötti győzelmünk” jelképévé vált, szükségesnek látszik a kérdést a modern ökológia álláspontja alapján vizsgálni.

ökológiai megfogalmazásban a mocsár: többé-kevésbé teljes értékű ökoszisztéma, vagyis a természet olyan része, ahol az élettelen környezet (biotópok) és a benne kialakult növényi és állattársulások (életközösségek — biocönózisok) között folyamatos anyagcsere jön létre, azaz a mocsár a természet egyik jellegzetes anyag- és energiaforgalmi egysége.

A mocsár ökológiai és biológiai értékét napjainkban (1976-ban) E. Bonnfous, francia akadémikus foglalta öszsze, aki szerint „a mocsár szerepe, melyet a természet biológiai egyensúlyában betölt, alapvetőnek látszik. Figyelembe véve vizének csökkent mélységét,

melyben a napfény katalizáló szerepe maximálisan érvényesül, a mocsár a biológiai élet jelentős színtere... Az amerikai Odúm professzor megállapítása szerint egy hektár tengerparti mocsár egy év alatt 22 tonna száraz szerves anyagot termel, szemben egy hektár búzatermő területtel, melynek évi szerves szárazanyag-terméke csupán

3,4 tonna. Ezek szerint a mocsár az élő anyagnak óriási termelője ... vizének kiöntése idején, elárasztva a környező területeket, termékenyebbé teszi azokat, gazdagítva a talaj humuszát. . ., vízvisszatartó kapacitása miatt általában nagy mennyiségű víz tárolására képes . .., »szivacsához hasonlóan működik . .., szárazság idején csökkenti a környező területek kiszáradását, és ezáltal korlátozza a szelek száraz talajt elhordó veszedelmes szerepét...”

E. Bonnfous megállapításai mellett utalnunk kell a mocsarakra, mint természetes víztárolókra az öntözéses mezőgazdálkodásban, valamint a napjainkban annyira elterjedt szennyezett vizek természetes tisztulásában betöltött szerepükre is. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül mint menedékhelynek és táplálkozási területnek a jelentőségét a mocsáron kívül, a környező mezőgazdasági területen élő fajok számára, melyek eredeti élőhelyeik fokozott igénybevétele miatt egyre nagyobb mértékben szorulnak ki onnan.

Bizonyára a felsorolt tények felismeréséből fakadt az UNESCO szakbizottságában elhangzott vélemény, miszerint: „ha egy ország utolsó mocsarait is lecsapolja, az úgy fogható fel, mintha lebontanának egy katedráIist, hogy a helyén paradicsomot termesszenek”. Eljött az ideje — állapítja meg F. H. Bigard és C. Cornier — hogy a kérdést közelebbről tanulmányozzuk, mert „inkább hihető, hogy a mocsarak lecsapoiása a tradicionális tehetetlenség felszabadulásának, mint jól átgondolt, tudományosan indokolt és mérlegelt emberi tevékenységnek az eredménye”.

NÁDAT, SÁST, SULYMOT

Az elmondottak után és alapján érdemesnek látszik elgondolkozni. Voltaképpen Odúm professzor kétségtelenül igen jelentős számadatain kívül lényegében nem sok „újat" mond a francia akadémikus. Egy mocsárvidék „bennszülött" öreg parasztjának ugyanis — ha nem is tudja ilyen tudományos formában megfogalmazni — a mocsárról ugyanez a véleménye, mint a szaktekintélynek ... A mocsárlakó paraszt ugyanis ösztönösen és tudatosan alkalmazkodva adott természeti környezetéhez, felhasználta annak összes, számára értékesíthető anyagait. Felhasználta a mocsár vizét, a nádat, sást, gyékényt, füzet, mocsári tölgyet, égert, a sulymot, a mocsár halát, madarát, emlőseit, szóval gazdálkodott a mocsár által biztosított javakkal anélkül, hogy azok újratermelődését lényegesen akadályozta volna. Ha időnként és főleg kora tavasszal a környező legelőket, kaszálókat vagy éppen művelt (szántott) területeket el is öntötte a víz, tudta, hogy a kár igen viszonylagos, mert a még az éí/ben nőtt több füvet ő legeltette vagy kaszálta le, ő takarította be a termőerőben gyarapodott szántóterületről a több termést.

_Ezek után pedig le kell írnunk a valamelyest konklúzióra is utaló kérdést: miért van az, hogy gyakran a saját véleményünkre csak akkor figyelünk oda (néha még akkor sem...!), ha azt — egyébként vitathatatlanul értékes csomagolásban — külföldről importáljuk?

Kár lenne, ha népünk értékes, a hazai körülmények között sokszor drága tapasztalatok árán kialakult és a gyakorlat által igazolt „szakvéleményét” jövőnk építésének bármely területén figyelmen kívül hagynánk, különösen, ha annak elfogadása nem zárja ki az ősi tapasztalatokat meghaladó, mindenkori tudományos ismeretek alkalmazását sem.

21