Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1979-10-01 / 10. szám
OTTOMÁNYI KULTÚRA A mocsár megőrzésének fenti indoklásán kívül meg kell említenünk a mocsarak kultúrtörténeti jelentőségét is. Azokon a területeken ugyanis, ahol a mocsár évezredek óta uralkodó földrajzi és biológiai jellegű tényező volt, annak természeti emlékként való megőrzését, illetve fenntartását éppen olyan szükségesnek és indokoltnak látjuk, akárcsak történelmi, néprajzi vagy művészeti értékeink megőrzését. A mocsár ugyanis éppen az adott területen betöltött uralkodó jellege miatt nemcsak egy rendkívül gazdag és jellegzetes életközösség kialakulását határozta meg, hanem nagymértékben mint életünk bármely területén — téves útra, gyakran helyrehozhatatlan hibákhoz vezet. EMLÉKET ÁLLÍTANI Az elmondottak alapján talán nem tűnik indokolatlannak, ha felteszem a kérdést: a nagy múltú Ecsedi-láp legmélyebben fekvő részén nem lenne-e szükséges néhányszáz hektáron egy mocsárrezervátum kialakítása? A szakemberek bizonyára megtalálnák a helyét és a módját annak, hogy az eltűnt hatalmas, néhány évtizeddel korábban még rendkívül gazdag élővilággal rendelkező, a helyi lakosság települését és éleformáját egykor dön-Lápvidék alakította az ember, végső fokon a helyi lakosság egyéni és közösségi tevékenységét is. Például meghatározta az emberi települések helyét, a közlekedési utak kialakulását, a foglalkozási ágakat (halászat, vadászat, állattenyésztés, földművelés, a nád, sás, gyékény, fűz stb. feldolgozása), az építkezés anyagait és módjait, sőt gyakran történelmi eseményeket is. Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy a Bihar megyei Érvölgy (Románia) mocsaras vidékén alakult ki a bronzkorszaknak az a kultúrszintje, melyet a „locus classicus” (Ottomány) alapján a régészet Ottományi kultúra néven írt le. Tudni kell tehát, hogy a mocsár már régen nem jelent „hasznavehetetlen" területet, ahol a „rossz szellemek tanyáznak”, melynek eltűnésén győzelmesen kell újjongani, ellenkezőleg, fenntartása, illetve bár nyomokban való megőrzése gazdasági, természettudományi és kultúrtörténeti szempontból egyaránt indokolt. Természetesen ennek megértéséhez a kérdést a maga dialektikus összefüggéseiben kell vizsgálni, hiszen az egyoldalú látásmód — tőén befolyásoló lápvidéknek élő emléket állítsanak. Az arra alkalmas és szigorúan védett területen valószínűnek tűnik a vízállás szabályozásának a megoldása is. A jellegzetes életközösségek rövid idő alatt újra megtalálnák optimális életfeltételeiket. Ma ugyanis már túlhaladott álláspontot, hogy az egyes területek élőlényeit — holt állapotban ... — múzeumokba gyűjtsük össze, szemben a régészeti, történelmi vagy néprajzi és őslénytani anyaggal, melyek gyűjtése és múzeumokban való elhelyezése az anyagok megmentését jelenti. A biológusok holt természetrajzi múzeumát ma már az élő rezervátumoknak kell helyettesíteniük! Az ecsedi mocsárrezervátum megvalósítása a Szabolcs-Szatmár megyei természetvédelmi tervek kibontakozása küszöbén nem tűnik megoldhatatlannak, s a Bátorligeti-rezervátummal együtt az ország keleti határvidékén a magyar természetvédelem hasznos és szép céljait szolgálná. Ezzel a természeti múltat tisztelő helyi lakosság is bizonyára örömmel értene egyet. Dr. Kováts Lajos Kúiásó A süllyesztő kalitka (hibátlan kört formáló, fenyődeszkából összeácsolt ormótlan keret) a függőleges bordázattal együtt halad a mélybe végső célja felé, ahol már kiköthet, ahol már a víznek kiapadhatatlan érhálózata van. Egyszerűbben szólva: ez a fakeret óriáskarika. Roppant terhet visz magával, nem mást, mint a kút oldalbolthajtásos téglafalát. A módszer ősi. Valószínűleg egyidős az első, pusztai gémeskutakkal. A csodálatos benne mégis az egyszerűség, mert épp az ilyen egyszerűségek folytán rághatták az öklüket a későbbiekben az emberiség nemesebb gondolkodói, a tudósok és kutató régészek, hogy például miként is rakták fel az utolsó követ (azt a kis tíztonnásat) a piramis csúcsára az egyiptomiak. HOL TALP, HOL KERÉK Hát így érzek valahogy, megilletődöm a négyméteres szájú kút téglafalának aláeresztésénél a Hortobágy széli, volt Földesi tanyánál. Van itt ugyan fúrott kút, jó vizű, de az homokot hord, az éles szemcsék szétkarcolhatták a szűrőt. Drága mulatság volna arról meggyőződni. A Lenin Termelőszövetkezet jobban jár, ha új kutat ásat. A szükség is erre készteti, hiszen hizlaldája vízigényes, nem várhatja meg, amíg a technika végképp felmondja a szolgálatot. Szóltak Kútásó Nagy Sándornak. A homályos mélységben, ahová már a fény se vág be, vascsöbör. Tízszerte nagyobb a vedernél. Igaz is a mondás: cseberből vederbe! Az öcskös, Nagy István süveghegyű kalapjában, akár a kohászok: nyakig csukottan vájja a ragadós agyagot, amely megtenné kötőanyagnak is. Amikor tele a nyolcvan literes csöbör, a fentiek (négyen) teljes erőből tekerik, hajtják az elkopott, a fogásoktól elcsiszolódott vaskart. A henger sír, nyiszorog a súlyos teher alatt, a vékony drótkötél eszi a fát. De jobb ez így, mert a fáradtság ördöge is rákapaszkodik. Ha az összetört kéregmarkokból netán kiszabadulna a megvékonyult hajtókar, a „taplós” fahengeren nem pöröghet le egyetlen sikoltással a drótkötél, hogy mindörökre fejbe üsse iszonyatos ingájával a kútásót, aki bizony topogni sem bír a fertelmes iszapban, legfeljebb arra ügyelhet: szeme-szája meg ne kóstolja a sárgán csepegő lét. Ezért is cserélik egymást: egyszer fenn, egyszer lenn; hol talp, hol kerék. — Csak a tetejére állj! — biztatják, de az öcskösön nem fog ki az öreg tréfa, s a fentiek máris gyűrkőzhetnek, hadd rimánkodjon a könyörtelenül megrakott csöbörtől az isten tudja hány eresztékében megrozzant felhúzó faalkotmány. A kötésektől mintás téglafal lejjebb nyomul, bár ezt szinte alig látni: a perem egységes nyomásá-22
